Önmagában a címadás nem meglepő hiszen lépten- nyomon akadunk bele olyan emberekbe a hétköznapok során, akik valamiért jóval kevesebb gerinccel lettek megáldva, mint a többi embertársuk. Ám, amikor ez az ember előttünk vizsgázik emberségből elégtelenre, akkor mindannyian kellemetlenül érezzük magunkat még előtte is.
Van egy ismerősöm Péter, akit még az ingatlanos múltamból ismerek. Pincérként dolgozott a közeli kávézóban, amikor ismeretséget kötöttünk egymással. Udvarias, csendes embernek ismertem meg, akivel jót lehet beszélgetni, és eredendően pozitívan próbál meg a dolgokhoz állni minden tekintetben. Mint minden embernek, nekem is voltak komolyabb anyagi problémáim a múltban, így egyetlen alakalommal a segítségét kellett kérnem, aminek következtében adósa maradtam keres ezer forinttal pár nap erejéig. Természetesen az összeget kifizettem a számára, és hálás voltam a segítségéért.
Teltek múltak a hetek, hónapok, munkahelyet váltottam, amely az ingatlanos szakma "kutya vacsorájával" szemben egy stabil havi fix jövedelmet kínált kiszámítható adagokban. Ez volt az a kereskedelmi egység, amelyben jelenleg is tevékenykedem.
Ismerősök voltunk a közösségi médiában, és az egyik nap levelet kaptam tőle, amelyben pénzt kér, mivel elég nagy szószban van, az elmondása szerint. Nem aprózta el, kerek húszezer forint volt az, amire szüksége volt.
Azt korábbról mesélte, hogy sportfogad néha, hol több, hol kevesebb sikerrel, de azzal nem voltam tisztában, hogy ez az összeg mire is kell neki.
Nem firtattam, kellett neki. Ő kisegített egyszer a bajból, úgy gondoltam ezt én is megtehetem viszonzásképpen egyszer, mivel a becsület ezt diktálja.
A biztonság kedvéért írtam róla egy átadás- átvételi papírt, hogy legyen nyoma ennek a dolognak. Egy hétre kért kölcsön, se többre se kevesebbre.
Mondanom sem kell, hogy a határidő lejárata előtt egyetlen nappal érkezik egy üzenet, hogy sajnos nem tudja megadni, és csúszik vele még egy hetet, és nagyon restelli a dolgot. Mit mondhat, írhat erre az ember, akinek tartoznak? Nem örültem neki, de ráhagytam a dolgot, akkor egy hét múlva.
Egy héttel később pontban be is állított a munkahelyemre a pénzzel, egészen pontosan a felével. Itt már nem vette a fáradtságot, hogy előre közölje, mire is számíthatok, csak beállított egy tízessel, és közölte, hogy a másik felére még kér pár nap haladékot. Erre megint nem lehet mit mondani csak azt, hogy hozd minél előbb.
Már annak is örültem magamban, hogy a fele visszakerült hozzám a pénznek.
Ekkor fogadtam meg ünnepélyesen, hogy ha valóban visszakeveredik hozzám a kölcsön adott másik tízezer is, akkor többet az életben nem adok kölcsön ennek az embernek. Itt nem az összeggel, hanem az elvekkel volt problémám.
Pár napra rá valóban visszakaptam a maradékot is. Szabadkozott, mennyire sajnálja, hogy így alakult a dolog, és többet nem fordul elő.
Nem kell nagy kombinációs érzék ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy bizony de. Elő akart ez még fordulni jó pár alkalommal. Néhány hétre ezt az esetet követően érkezett az újabb kölcsönkérés, amelyre nemleges választ adtam. Egy hétre rá az újabb, amire szintén nemmel feleltem. Egy dolog nem változott, a mágikus 20 ezer forintos összeg.
Ha az ember kölcsönkér valakitől, ilyen módon fizeti vissza, majd újra próbálkozik pénzért kilincselni, és kap két visszautasítást, akkor azért összerakhatná a képet, hogy ez az ember bizony nem akar újra pénzt adni nekem és punktum.
A mi Péterünk nem volt ennyire finnyás, mivel pár hónapos kihagyás után jött az újabb levél, amiben már az érzelmi húrok is pengetve voltak, a nem tudom kihez forduljak, és kérni is kellemetlen a számomra, de kéne nevezetű szókapcsolatok is szerepeltek.
Rendületlen maradtam, és tartottam magam a tömör nem válaszhoz továbbra is. Volt bennem egy kis szálka, és megmozdult a lelkiismeretem miközben a sorait olvastam, de próbáltam ragaszkodni az elveimhez, és utólag látva, nem döntöttem rosszul.
Eltelt pár hónap, amikor is tavasszal összefutottam Péterrel az utcán. Kérdeztem mi újság, közölte, hogy immáron Ausztriában dolgozik felszolgálóként, és jó fizetése van, nem panaszkodik. Pár hónapot dolgozott, és csak látogatóba jött, nem sokára megy is vissza.
Örültem neki, hogy végre anyagilag jobb útra tévedt a srác, és reméltem, hogy a pénzkérős levelezés végleg a múlté.
Erre mit ad Isten. Nem telt el három nap sem a találkozásunk óta, amikor újra ír, hogy nagyon kellemetlen a dolog, de az anyja elment, és elvitte a bankkártyáját, amin a pénze van, és kéne kölcsön az immáron olyan jól ismert bűvös húszas. Azt hittem lefordulok a székről, amikor olvastam a sorait. Négyszer annyit keres külföldön, mint én idehaza, erre megint itt tartunk.
Természetesen udvariasan elhárítottam ismételten a kérését.
Péterünk azonban nem adta ilyen könnyen magát, mivel egy újabb héttel később ismét levelet írt nekem, hogy teljesen el van keseredve, és egy barátja nagyon átverte, és csak hozzám fordulhat, és adjak neki kölcsön pénzt. Az összeget nem írom le, mindenki tudja.
Itt volt az a határ, amit már korábban át kellett volna lépnem, és elküldeni a srácot melegebb éghajlatokra.
Megírtam neki, hogy első alkalommal is hogyan jártunk, és nem adok neki kölcsön, mivel nem látok semmilyen biztosítékot arra, hogy az a pénz valóban visszakerül hozzám egy héten belül, ahogyan azt a korábbi közel fél tucatnyi pénzkérő üzenetében megírta.
Mi a történet vége? Nem tudom. Csak azt, hogy elolvasta az üzenetemet, és azóta nem vagyunk ismerősök a közösségi portálon...
Mindenki vonja le maga a tanulságokat.