Áprilisban kezdtem az új munkahelyemen, de már most tele van a puttonyom az egésszel. A kollégák nem rossz arcok, a munkával sincs gond túlzottan, a főnök is elviselhető, ha éppen nem jön rá a felesleges öt perc, de a pénz elég ocsú. Jó lenne mozdulni valamerre, de hová?
Egyre többet gondolok a külföldi megpattanás lehetőségére, de vannak terveim, vágyaim, amik ehhez az országhoz kötnek, és nem lenne utolsó dolog megvalósítani őket.
Segíteni másokon, elismert, értékes tagja lenni a társadalomnak, jobban élni. Ki ne szeretne ilyen jelzőket aggatni magára, és egy kicsit könnyebben venni az akadályokat, mint külföldön húzni az igát segédmunkásként? Szerintem kivétel nélkül mindenki. Jó lenne világot is látni. Új tapasztalatokat szerezni. Új embereket, tájakat megismerni, felfedezni. Mindennek csak egyetlen ember az akadálya, saját magam. Jól tudom ezt.
Az idő kérlelhetetlenül telik és nincs visszaút. Nincs újrakezdés, másik fejezet, visszapörgetés. A rendelkezésre álló időt kell okosan beosztani. Addig élni a lehetőségekkel, amíg csak lehet.
A múlt héten csütörtökön voltam az egyik kollégám temetésén. 54 éves volt. Januárban kezdődött nála valami, maga sem tudta mi az, de nem ment el orvoshoz. Amikor elment nyár végén, akkor meg már késő volt. A rák legyőzte néhány röpke hónap leforgása alatt. Ég veled Zoli, legyen Neked könnyű a föld.
Mennyi minden lehetett volna még előtte. Mennyi mindent tehetett volna még, mégis ennyi az élet. Törékeny és mulandó portéka. Becsesen kéne bánnunk vele, mégsem tesszük.
Sokszor kapom magam azon, hogy jó lenne egy társ, valaki, aki segít és utat mutat nekem, akivel közös a cél. Máskor vágyom a magányra, az egyedüllétre, mert jó nekem.
Szeretnék végre jobban élni, de ezt már említettem. Ezért persze csak én tehetek, senki más. Nem tudom mi lenne a következő JÓ lépés.