Elmondhatom, hogy második éve járok meditációra egy helyi mesterhez. Szükségem volt rá, hogy fejben összerakjam magamat, de erről majd a következő bejegyzésemben fogok kicsit bővebben értekezni.
A meditáció segít kiűzni az ego-t magadból, és önmagadra, a csendre, a belső útra koncentrálni arra az időtartamra még benne vagy.
Gyakorlat teszi a mestert, nem egyszerű feladat a mai impulzus cunami életben az elcsendesedés művészete. Ha viszont megvan, ott kezdődik a csodák világa, az állapot, amely érzésre akár az alvás és az ébrenlét közötti vékony mezsgye. Jó és nyugtató érzés.
Tegnap este is megvolt ez az érzés bennem. Mindezek mellé szűk, szinte semmi vacsora, majd alvás. 
Mindenki álmodik cifra dolgokat, én is, de az utolsó álmomra, az utolsó epizódra tisztán emlékszem a zagyvaságokon túl.
Egy szép barna vagy fekete hajú lánnyal sétáltam összeölelkezve a macskaköves utcákon, és közben anyámat hallgattam a telefon másik végén, és olyan dolgokról beszélgettünk, mint az utcán zakatoló autók hangja, illetve mit főzött nekünk ebédre. Elment ugyan egyszer a vonal, és idegesen hívtam újra tucatszor mire ismét beleszólt a telefonba, de beleszólt, hogy: Itt vagyok!, tudtam, hogy nem vesztettem el ott van velem az éterben.

Ennyi kell a boldogsághoz nekem, legalábbis most ennyi kellene, egy szerető társ, és anyám, aki még mindig élne... 

Ettől függetlenül nem tudnám elmondani, mikor aludtam ilyen jól utoljára. 

Több, mint kettő év. Ennyi ideje "hallgattam el" ezen blog írásával, pedig érdekes dolgok történtek velem az elmúlt években. Visszaolvastam pár korábbi bejegyzésemet, és azt kell, hogy mondjam érdekesen írtam. Próbálom ezt a vonalat erőltetni, kevesebb pesszimista felhanggal átszőve. Azt a múltat igyekszem lezárni, de bőven van még munka vele. :)

Szóval a jövőben gyakoribb vendég leszek a saját blogomban.

Komolyan mondom nem értem az embereket. Biztos engem rontottak el annak idején a "csavargyárban", de ha nekem valaki megcsinál egy munkát, igyekszem azonnal kifizetni azt. Allergiás vagyok a "másiknak tartozom pénzzel" dologra.

Annak idején, sok évvel ezelőtt olyan anyagi helyzetben voltunk, voltam, hogy bizony kölcsön kellett kérni a hónap végére. Nem vagyok rá büszke, de megadtam azt, amivel tartoztam.
Erre volt pár melóm. Ismerős és a házvásárlás, ismerős és a vendégház. Hol közvetítettem, hol fotóztam, de mindennel meglettem.
Mindent megbeszéltünk, minden rendben, mégis a pénz sehol. Nem vagyok türelmes, és nem is leszek olyan emberekkel szemben, akik fényévekkel vannak előttem egzisztenciálisan. Lehet csak pár nap, 1-2 hét, de mire várunk? Nekik nem fontos. Megcsináltam a munkát, ami nekik fontos volt, innentől le vagyok szarva.
A főbérlőm egy kőgazdag vállalkozó. Neki a nyaralás/telelés egy hónap Malajzia. A lakásban a gázkazán megadta magát, így másfél hétig ment a lavórban fürdés a gázról melegített vízben. /Nem estem hanyatt tőle, volt már osztályrészem rosszabb dologban is./ Egy szónak is száz a vége, kijött a szakszervíz, és potom 68 ezresért javítottak egy szelepet. Persze én fizettem ki "kp" a dolgot, és mondtam a háziúrnak, hogy ennyit jó lenne, ha nem nélkülöznék. Ő persze, ezt megértette, és mondta, hogy felugrik a pénzzel. Egy hete hozza...

Évek óta ismerem ezeket az embereket, és gond nélkül megcsinálják ezt velem. Azzal az emberrel, aki mindig korrekt volt velük, és akinek lazán kivan a segge a gatyából anyagilag. Persze 100-150 ezer forint nem nagy összeg, csak akkor, ha az a Te zsebedből hiányzik. Tuti én csinálok rosszul valamit. Túl engedékeny vagyok, vagy csak a magyar ember lett ekkora szar idő közben? Esetleg ezek kombinációja? Mit kéne tennem? Odabaszni az asztalra, hogy: - Kell a pénzem ember! Fizesd ki, ha megígérted...

Még egyel több érv, amellett, hogy nem csak a város, de az országot is elhagyjam...

Ugye azt is mondják, hogy nem változtatsz addig, amíg nem fáj eléggé. Jelentem, nekem már kezd nagyon fájni!

Két héttel ezelőtt kezdődött a dolog. Vasárnap délután már éreztem, hogy a gyomrom nem igazán funkcionál megfelelően. Kellemetlen teltségérzet telepedett rám, amit egy kora esti vacsorával még meg is fejeltem.
Másnap reggel korai kelés, irány a munkahely. Reggel 7 óra körül éreztem, hogy valami nem frankó. A teltségérzet rosszabbodott, amelyet émelygés és gyomorfájás is tetézett.
Kihúztam a napom, és fél kettő körül irány volt haza. Ekkor már le voltam törve, mint a bili füle, és hangulatom a nullát verdeste.
Kirázott a hideg, amikor hazaértem, és vadul kalapált a szívem. A vérnyomásom is felszökött, és laza 110-es volt a pulzusom nyugalmi állapotban. Erre aludni kell.
Két óra forgolódást követően délután 4 körül felkeltem. Forró volt az egész testem. Újabb vérnyomás mérés, immáron 120-130 közötti pulzusszám. Mondhatni kitört rajtam a para. Lázmérés, 38,3.
Telefon a körzeti orvosnak, mi legyen? Nem veszi fel. Telefon ügyeletnek, fél 5 körül sikerül egy orvossal beszélni, aki közli, hogy a láz miatt van ilyen pulzusom, és mivel egyéb tünet nincs, 4x1 Algopyrin, visszhall.
Áldottam az eszem, hogy amikor újra vény nélkül lehetett megvásárolni, betáraztam belőle egy dobozzal.
Egy szem bevesz. Akkora, mint egy kisebb malomkő. Nem egyszerű lenyelni. Eltelik pár óra, izzadok, mint a kömlei halott, 37,6. Este 7 körül már 36,3. A pulzusom is visszaugrik 80-90 köré. Izületi és izomfájdalom van.
Telefon főnökség, holnap nem megyek. Este még egy lázcsillapító, és 10 körül alvás.
Reggel kelés, kótyagos fej, mintha átmulatott éjszakából riadtam volna 7 óra után. Étvágyam kedd reggel zéró, akárcsak előző nap. Láz nincs. Izmok fájnak.
Folyamatos kontakt a főnökkel. Kedd pihenés, szerdán bemegyek dolgozni. Fura benn lenni, sok kedvem, és erőm sincs a munkához.
Az a döntés születik, hogy maradjak otthon, mert ha beteg vagyok, akkor a komplett depót lefertőzöm, és akkor roló le.
Aznap este, két nap csúszással ugyan, de visszahív a körzeti orvos. Elmondom mi a helyzet, ír fel D vitamint és antibiotikumot, hogyha visszajön a láz vagy más tünet, akkor essek neki annak is. A láz nem jön szerencsére.
A mintavétel mellett voksolunk, mindenki szeretné, én is. Egy telefon és másfél óra múlva van időpont szombatra, gyorsteszt, PCR.
A gyógyszertárban is vehetsz magadnak antigénes tesztet potom 6-7 ezres környékén, ami vagy működik vagy nem.
Órási károkat okoz ez a vírus, és hatalmas bevételt generál a gyógyszeriparnak.
Szombat gyorsteszt és PCR. Egy 20 centis műanyag mintavételi pálcát dugnak be az agyadig, ráadásul 2x.
Nem fog a legkellemesebb emlékeim közé tartozni az fix.
A helyszíni gyorsteszt negatív. A PCR eredményt vasárnap már látni fogom az ügyfélkapun.
Lószart. Hétfőn délután kezdik vizsgálni a mintát, és este 10 körül van eredmény. Negatív. Megmenekültem.
A mintavételi ponton a csajszi legalább csinos volt.

Sikerült 3 nap szabit elcsesznem erre. Közben kiderül, hogy a szomszédasszony szintén gyomorpanaszos, és 3 napot végighány, mint a lagzis kutya.
Lassan összerakom a képet magamban. Hoztam tőle valami kaját még szombaton. Vasárnap kezdődött az egész. Tuti tőlük nyeltem be valamit.
Azóta ő is felépült. Pár nap nemevés 3 kiló mínusz. Sőt azóta megint kínált valami levessel. Hogyan mondjam el neki, hogy többet nem eszem az ő főztjéből? :/ Fogós kérdés.

Talán három héttel ezelőtt szombaton talált meg az érzés. Este lefeküdnél 10 után, a pulzusod nyugiban, és indokolatlan nyughatatlanság tör rád. Forgolódsz minden irányban az ágyadban, de sehogyan se jó. A gond az, hogy a bőrödben nem férsz meg. Erre nincs kényelmes ágy vagy puha párna gyógyírnak. Érzed, hogy pánikba fogsz esni, és nem tudod az okát megmagyarázni. Gondolod, hogy felhívod az ügyeletet vagy a legjobb spanodat, és beszélgetsz vele, hogy tereld a gondolataidat magadról, a semmiről, az elhatalmasodó paranoiádról, ami nem is létezik. Csakis a fejedben.
Felpattansz, járkálsz, és töröd a fejed mit évő légy, még tudsz tisztán gondolkodni.
Akkor jön az ötlet, hideg terápia. Feltéped az erkélyedre vezető ajtót, és egy szál gatyában kiállsz az erkélyre a -10 fokba.
Kb. 30 másodpercig bírod. A hideg beűz, vissza a meleg szobába. Tested minden izma külön rángatózik a hideg sokkjától, és így bújsz be a takaród alá felmelegedni.
Kb. 3 percig reszketsz, majd lecsillapodsz saját magadtól, és megnyugszol valamelyest. Elmúlik a nyomasztó érzés. Jó éjt!

Tegnap ismét beálltam a munka egyszínű sorába... De az a nap is olyan "ma is kár volt ezért felkelni" napnak bizonyult.
A főnök az első napon is meleg szarral etetett egy olyan félreértés miatt, amit ő kreált, de simán elmagyarázza neked, hogy te vagy a hülye egyébként. Szerintem ismerős a szitu mindenkinek.
Plusz kevesebb fizetést is kaptam egy olyan dolog miatt, amiért eddig egy petákot sem vontak le senki fizetéséből. Persze erről sem szólt senki, nekem kellett rádöbbennem és megkérdeznem a HR-es csajt.

Szóval dióhéjban a munkáról:

Fura ez a Szenteste. Pont azért, mivel nincs benne semmi fura. Egy szokványos csütörtök kicsivel több cicomával, bejglivel és jobb kajákkal, mint az átlag hétköznapok.
Volt némi karácsonyi hangulatom délelőtt, de már elpárolgott. Meg be is taknyosodtam kicsit, ami most nem jönne jól, kovid időkben ugyebár.
Sorozat az esti program. A káposztám kész, fát nem is állítottam. Nincs dekor, semmi extra. Egyedül élek, minek.
A Privát kopó sorozatot poroltam le a Kern Andrással a főszerepben. Talán azért, mert megvan benne a kor hangulata, szelleme.
A fanyar humor, és az ébredező köztársaság, a korai 90-es évek életérzése. Amikor gyerek voltam, és minden színesebb, meg fényesebb volt a megszokottnál. 
Felnőni szívás, de mindenki átesik rajta. Maximum letagadja, és így éli le az életét.
Az utolsó epizódban Kern a saját apja, és annak társasága után nyomoz. Ez bennem is a felszínre lökött egy emléket apámmal kapcsolatban, anyám halála után.
Akkor az öreg szellemileg már teljesen rottyon volt, ha lehet így fogalmazni. A hosszú évek kezeletlen vérnyomása, a pia, a cigaretta és a mértéktelen kávé megtették hatásukat.
Az egyik este, amikor felébredt, megállt a szobám ajtajában, és ásítva megkérdezte tőlem:

- Nem tudod Lackó mikor jön haza?
Értetlenül bámultam rá.
- Fater, én vagyok az. Itt ülök a gépem előtt, nem látod? Nem ismersz meg?
Láttam az értetlenséget az arcán, aztán kitisztult.
- Ja, jól van, csak most ébredtem fel...
- Minden rendben van fater?
- Persze, csak álmos vagyok, nem is figyeltem.

Magyarázta nekem a dolgot.

Ettől függetlenül bennem megállt az ütő egy pillanatra. 65 évesen ilyen szellemi állapotban lenni.

Sok féle -fajta érzés kavargott már bennem, és talán a magány az egyik ezek közül, ami a legjobban tudja kínozni az embert.
Én most egy olyan "állatkertben" dolgozom /még mindig ugyanott/, ahol egész komoly fóbia alakul ki bennem a többi emberszabásúval szemben a nap végére.
Jól esik hazaérni az üresen kongó és csendes lakásba, ahol ráfordítom a kulcsot a zárra, és megszűnik körülöttem az a külvilág, amit nem tudok befolyásolni vagy szűrni úgy, ahogyan én szeretném.
A csenddel egy idő után megérkezik a magány is. Vannak napok, amikor jó lenne megosztani valakivel azt, ami van vagy éppen azt, ami nincs, megosztani a magány érzését.
De talán most jöttem csak rá, ahogyan az este találkoztam két régi ismerőssel, hogy a magány érzésénél van sokkal veszedelmesebb démon is. Úgy neveztem el: A sehová sem tartozás érzése. Az érzés, amikor különböző emberekkel, embercsoportokkal veszed magad körül, de érzed, hogy igazából egyiknek sem vagy eleme, hasznos része.
Ezt nem lehet pontosan definiálni, ezt csak érezni lehet. A kívülállóság érzése, ami földhöz vágja az ember lelkét egyetlen szempillantás alatt, és ott is hagyja.
Persze akadnak jobb, és rosszabb napok. Ez a mostani inkább kevésbé jó...

Úgy fest fél év után ez az első bejegyzésem a kis virtuális naplómba. Ha másra nem is, arra tökéletesen alkalmas, hogy visszaolvassam egy- egy korábbi időszakomban hogyan is éreztem és mi történt magammal.
Annak idején is "terápiás" jelleggel kezdtem el írni ezt a blogot, több mint 4 éve.
Mindig megfogadtam, hogy szorgalmasabb jegyzetelő leszek, de mindig volt kifogás a bejegyzések megírására. Bőven történtek kisebb dolgok velem az elmúlt fél évben is, amikről érdemes lett volna ilyen formában is megemlékeznem, de mégsem tettem.
Most viszont olyan tapasztalásra tettem szert, amit nem tudok mással magyarázni csak azzal, hogy allergiás vagyok a munkahelyemre vagy a főnökre...
Azt tudni kell, hogy kettő éve dolgozom a jelenlegi helyemen, egy nagyker italos cég raktárában. Szolgáljuk ki az alkeszeket nap, mint nap.
Koronavírus? Válság? Ugyan hol számít az egy olyan országban, ahol a lakosság harmada alkoholista státuszban van. Sehol!
A főnök kiváló szakember, kisujjában a szakma, és bárkit bármikor kidolgozik, ahogyan mondani szokták.
Rengeteget tanultam tőle a kereskedelem ezen szegmenséből, ehhez kétség sem fér, de olyan természettel áldotta meg a sors, hogy az nem egyszerű. Ő az a "minden hibádat elmondom neked, ha kell a szabad napodon is" alkat.
Szerintem ezt nem kell ecsetelnem senkinek, mit is jelent.
Úgy tűnik, két év után a munkahelyi atmoszférára furcsa módon kezdett el reagálni a testem. Hetek óta napközben arra leszek figyelmes, hogy kipirosodott, forró arccal és füllel gubbasztok az irodában, és úgy érzem magam, mint akinek hőemelkedése van.
Ha voltál már hidegben, és fújta meg az arcodat a hideg szél, majd bementél egy meleg, fűtött helyre, akkor tudod mire gondolok.
Ha itthon vagyok szabadnapon, a hétvégi pihenőmet töltöm: semmi.
Minden optimális, nincs arcpír, melegség. Mi másra tudok gondolni, allergiás vagyok a munkahelyi atmoszférára. Este ugyan alábbhagy a dolog, no meg akkor is, ha egy-két Frontin-t betol az ember. Ez persze nem normális állapot.
Többször le akartam lépni már onnan, de mindig haboztam. Most meg nyakunkon ez a nyomorult ragály is. Nem egyszerű. De bízok egy jobb újrakezdésben.

Gondoltam berúgok ma este.
Felhívtam a cimbit, aki leokézta, hogy összefutunk, majd 10 perccel később felhívott, hogy napoljuk el mert baromira fáradt.
Erről a bebaszásról is ennyit...