Igazából nincs jó kedvem. Sőt meglehetősen magam alatt tartok jelen pillanatban. Ahogyan a címsorban is olvasható, vegetálok napról napra, hónapról hónapra.
Itt elsősorban nem csak az anyagi érvényesülésemet helyezném előtérbe, hanem lépek egyet hátra és"en gross" vizsgálom a dolgot, a dolgaimat.
A munkában részben sikeresnek mondhatom magam, egy két csalódást leszámítva, amit olyan emberek okoznak, okoztak, akikkel évek óta munkakapcsolatban álltam.
Gondoltam, hogy szánok rá egy egész bejegyzést, de rájöttem, hogy még egy sort sem érdemelnek olyan csúszó-mászó férgek, akiknek pár tíz ezer forint többet ér, mint az adott szavuk és a becsületük. Lelkük rajta, én mosom kezeimet.
Visszatérve a nagy képhez, amit vizsgálok, elmélkedek rajta, rágom oda-vissza a dolgot, mint valami használhatatlan gumicsontot a loncsos eb az útszéli portán, rá kell jönnöm, hogy 37 évesen az önmegvalósítási skálámon 1 és 10 között vizsgálva is még mindig a béka segge alatt tartok. Legalább 5, de inkább 10 évvel vagyok lemaradva ahhoz mérten, ahol most lennem kéne. Stabil vállalkozással, lakással, kocsival, szerető asszonysággal az oldalamon. Ezzel szemben van albérlet, stabil alkalmazotti fizetés, ahol annyi egészsésügyi problémát szedtem össze az elmúlt 1 évben, mint az előző 10 munkahelyemen sem együtt véve.
Vannak alkalmi barátok, akikkel szökőévente tudok összefutni egy sörre, egy majdnem befejezett diploma, amivel nem sikerült az elmúlt 4 évben elhelyezkednem a szakmában sehol sem.
Jöhetnek a megalázható, éhbérért dolgozó lelkes huszon évesek, akiket ki lehet facsarni, és el lehet hajítani pár inasév után.
Egy deresedő halántékú, dörzsöltebb és tapasztaltabb pasas nem kell sehová. Őt már nehezebb egy az egyben hülyének nézni. Menjen a picsába! Ide nem kell.
Egy másodállás, ami döcögősen megy, és csak annyit hoz pluszban a konyhára, hogy ne legyenek napi megélhetési gondjaim.
Ha dolgom van, és ügyet intézek, akkor mehetek busszal vagy éppen lábbusszal. Jogosítvány/autó a kanyarban sincs.
Az, hogy a párkapcsolatot a szótárból ismerem, a szexet pedig csak a tv-ben látom, szintén nem a pozitív irányba billenti a mérce nyelvét.
Kollégám családos ember, de tegnap ismerkedik, ma meg már kefél valahol a városban. Ez sem én vagyok.

Persze vannak emberek, akik 60 egynéhány évesen még a belvárosi mekiben törölgetik a középiskolások tálcáit, és elégedettek vele, de én nem akarom ehhez a rasszhoz soroltatni magam a tömegben. Az előjelek alapján pedig ide tartok.
Károgok, pesszimista nem ember vagyok? Abszolút nem. Csak kínzóan realista, aki érzi azt, hogy a körülötte hömpölygő meleg áradat nem éppen egy lágy vizű folyó, hanem egy nagy kupac bűzlő, nyárspolgári szartenger. Egy szartenger, amiben időről időre elmerül, és nyel belőle. Az íze förtelmes, és egyre nehezebb kibukkanni a felszín alól, de a gyomra vészesen és végérvényesen megtelik, ha nem ér száraz partot hamarosan. Itt és most biztosan nem.
Most zárhatnám soraimat a szokásos motivációs fosrizsával, hogy a változás magját magadban kell elvetned, és csak rajtad áll a saját sikered kulcsa, de nem fogom...

Ma kipipáltam a hasi ultrahang vizsgálatot is a múlt heti neurológia után. Oda protekcióval jutottam be kolléga jóvoltából, a mai ultrahanggal meg pénzzel.
Ha a háziorvos/kórház tengelyt követed, akkor 3 hónap egy ultrahang időpont. Ha a pénz útját, akkor keddi telefon, péntek délutáni vizsgálat a mérleg eredménye potom 7 darab magyar ezresért.
A hazai egészségügy igazi rákfenéje.
Szerencsére minden lelet negatív eddig.
Ettől függetlenül az ujjaim ugyanúgy tropák, bár már kevésbe, de a karomban található érzéketlen bőrfelület tovább kíséri mindennapjaimat, akár egy hűség kutya. A bőr érzéketlensége már kiterjedt a bal mellkasom, és hasfelület egy részére is, ami baromira diszkomfort érzés. A hátam is hasogat reggelente. Valószínűleg gerinc probléma. Két orvos is ezt mondta.
Jöhet a reumatológia...

A kézsebészet november eleje. Nincs közel s távol magánrendelés sehol sem Budapestnél közelebb.

Olyan jó érzés költeni a megkeresett pénzedet ellátásokra, amikre úgyis levonnak a béredből havonta. Jaaa nem, kurvára cink az egész.

Igen, este befutott egy hívás volt kollégám asszonykájától. Ugye ingatlanoztál, és mit, hogyan mert ő eladná!
Elvett nem egész 19 percet az életemből, hogy gyorstalpalón kiokítsam a szakmai fogásokra.

Szerencsére tudja a számom, ha kell valami... Kár, hogy a nyári kerti partikra sosem kapok tőlük meghívót...

Nem tudom mi történt. Valószínűleg túlerőltettem a bal kezem - mondta az orvos. Alagút szindróma gyanús a dolog. Ezt is mondta.
Én csak azt tudom, hogy baromira kellemetlen érzés, amikor az ember öt ujja folyamatosan el van zsibbadva, akárcsak az alkarja, ami egészen felfut a lapockájáig.
Fogni, írni, gépelni vele elég nehezen tudok. A tököm tele.
Vérvételi eredményen magas CRP, gyulladási faktor. Kézsebészetre időpont november eleje. Nem indul jól a nyár vége a számomra...

Kánikula és tele a tököm az egésszel. Lényegében ezzel az egyszerű mondattal tudnám jellemezni a jelenlegi helyzetemet.
Változatlanul a raktárosi melót nyomatom. Idén áprilisban volt egy éve, hogy a cégnél vagyok. A kollégák jönnek és mennek. Van, aki felmond, más meghalt. Egy év leforgása alatt három embertől váltunk meg az alap hat főből, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy nem élek meg rendesen abból a pénzből, amit keresek. Igaz elvégeztem egy targoncás tanfolyamot, amitől emelkedett a fizetésem egy huszast, de időközben a főbérlőm is emelet huszonöt ezret a lakbéren, mivel így látja reálisnak. Az, hogy a fizetésem több, mint fele lakhatásra megy el meg az én problémám. Egy szóval nem léptem előre.
Ezért is döntöttem úgy, hogy pályázok egy bérlakásra hátha szerencsém van/lesz. Ennek jóval szolidabbak a költségei havi szinten, és talán nem kell egy százast elköltenem minden hónapban csak lakhatásra.
A mostani lakásban ötödik éve lakom. Annak idején még hárman költöztünk be. Anyám, apám és én.
Tavaly májusban teljesen egyedül maradtam.
Anyám mondogatta, úgy érzi ez a lakás lesz a végállomás a számára. Akkor csak legyintettem egyet a megnyilvánulásán, ugyan már... Mégis igaza lett.
Sokszor eszemben vannak nap mint nap. Az üres lakás, amit egyedül lakok. A nyomasztó csend néhanap, és a fájdalmas hiány, hogy nincsenek már velem. Esténként azzal biztatom magam lefekvés előtt, és kérem az Istent, hogy ha majd az én időm is kitelik itt lenn, akkor egyesítsen minket egy jobb helyen, és hagy lássam őket újra. Hagy lehessek velük még világ a világ.
Persze azért is érzem ezt, mivel nincs kivel megosztanom a napi gondokat és örömöket, ergo hiányzik egy társ az életemből. Tudom, hogy nem vagyok a helyemen, és nem tartok ott, ahol tartanom kéne már.
Erről beszélgettünk a cimborámmal, aki azt mondta, hogy akkor elégedett és boldog az ember, az ő meglátása szerint, ha az életkorához mérten ott tart, ahol neki lennie kell. Gondolt itt a harminc plusszos dolgokra. Család, gyerek, stabil megélhetés.
Az biztos, hogy arra vágyom én is, hogy boldog legyek, BOLDOG.
Tudom, hogy mit akarok, de azt még nem látom, hogyan.

Ha már az előző bejegyzésem a kimeneti nyílás feltérképezéséről szólt, akkor engedtessék meg nekem, hogy a másik végét is leírjam a tapasztalataimnak.
A decemberi vastagbéltükrözéstől megittasulva január 7-én a gyomortükrözést is előjegyzésbe vetettem a kórházban, mivel úgy gondoltam essünk túl mindenen, omegától az alfáig.
Az első vizsgálat után megkérdeztem a főorvost, mire számíthatok a gyomortükrözés közben. Annyit felelt, hogy sok betege azt mondta, inkább 100 gyomor, semmint egy vastagbél tükrözés.
Ebből kiindulva azt hittem gyerekjáték lesz az egész. Hát tévedtem...
A vizsgálat előtti napon már nem ettem estétől, mivel éhgyomorra kellett menni a tükrözés reggelén. Így is tettem.
A kórház szobájában egy olyan vizsgáló asztalra fektettek fel, mint amilyennel az ember az orvosi rendelőkben is találkozik, hogy a háziorvos megkéri, feküdjön fel egy hastapogatós vizsgálatra.
Stabil oldalfekvésben helyezkedtem el a bal oldalamon, a nővér mögöttem fogta az arcom két oldalát, még az orvos velem szemben állt, kezében a már ismerős endoszkópos, hosszú gumikígyó. Reménykedtem benne, hogy külön eszközt használnak a gyomor és a vastagbeles vizsgálatokhoz, nem pedig ugyanazt. Persze utólag nézve fogalmam sem volt róla, hogy sejtésem valós, esetleg kacsa.
A vizsgálat előtt nem kaptam semmilyen helyi érzéstelenítést az öklendezési reflex megelőzésére, csak a doktor bácsi rakta a számba a biztonsági "pecket", rá ne harapja a csőre menet közben.
A cső pedig kérlelhetetlenül érkezett is a következő pillanatban. Úgy tolta le a torkomon, mintha libát tömne éppen, én pedig az első két-három nyelést követően megkezdtem az első öklendezéseket.
Önmagában véve nem is ez volt a problémám, hiszen jó pár alkalommal volt szerencsém összefutni róka komával egy-egy átmulatott éjszaka után. A probléma ott kezdődött, hogy nem tudtam levegőt venni az orromon.
Mindenki próbálja ki, hogy nyelés közben tud e levegőt venni. A válasz nem. A gégefedő porc olyankor zárva van, blokkolt a levegő útja, de ez jó esetben csak pillanatok kérdése.
De mi a helyzet akkor, ha ez állandósul egy lenyelhetetlen cső miatt az ember nyelőcsövében. A válasz az életösztönben keresendő.
Mikor ráeszméltem, hogy nem kapok levegőt, elkapott az ösztön. Kis híján lebontottam a fehér köpenyt az orvosról, mire ki tudtam nyögni, hogy nem kapok levegőt.
Erre nyugodtan annyit feleltek, hogy a számon át vegyem a cső mellett... Láss csodát, működött.
Persze nem ártott volna ezt a vizsgálat előtt elmondani, és akkor megkíméltem volna elsősorban magamat egy roppant kellemetlen élménytől. Kösz és basszátok meg.
A vizsgálat életem leghosszabb 3 percei közé volt sorolható.
- Kampó alakú a gyomra - mondta a doki, aki ezért matatott többet bennem a kelleténél.
Érdekes módon a monitorra tévedt a szemem, és megint láttam magamat belülről. Ez nyugalommal töltött el.
Láttam a gyomrom nyálkás belső falát, és a kis pirosságot, ami az alsó szegmensben volt található.
Láttam, ahogyan az orvos két helyről is mintát vesz a gyomor falából egy kis harapófogóval, és láttam, ahogyan elkezd szivárogni a vér a csípés helyén.
Ezt követően sűrű öklendezések közepette, az orvos villámgyorsan ki is húzta a csövet a torkomból. Készen voltunk.
Nagy megkönnyebbülés volt, amikor a méteres műanyagdarab kikerült belőlem.
Az biztos, hogy a gyomrom felső és alsó részében gyulladás van, amelyet feltehetően a gyomorsav túltengés okoz. Erre savlekötő, és az esti nasi mellőzése volt az első lépés részemről.
A biztonság kedvéért elküldte tenyésztésre a mintát, de szerencsére negatív lett baktériumos fertőzésre.
Mindent összevetve nekem fordított volt a benyomásom a gyomortükrözés kontra vastagbél arányszámát tekintve.

Szeptember vége óta tervben volt előjegyzéssel ez a vizsgálat.

Panaszom szerencsére nem volt, de a relatív két tizeddel magasabb káliumszintem miatt a körzeti orvos először alhasi ultrahangra, majd tükrözésre is beutalt. Szerinte ciszta vagy polip.
Az ultrahang nem nagy cucc, mivel pár perc, teljesen fájdalommentes, és maximum a géltől leszel ragacsos, amit az orvos rád kent a vizsgálat előtti pillanatokban.
A vastagbéltükrözés teljesen más sportág. Ott már lehetnek érdekes dolgok.
Bevallom őszintén, ez már a második próbálkozás volt a vizsgálattal, mivel első alkalommal gyáván megfutamodtam, és tavaly nem mentem el a kijelölt időpontra.
Szerintem az vesse rám az első követ, aki nem tojta volna össze magát első blikkre egy ilyen "beavatkozástól."
Másodjára azonban nem akartam kibúvókat keresni. Menni kell - határoztam el magamban.
Egészen addig nem is volt gond, még az utolsó másfél hét el nem jött a vizsgálat időpontja előtt. Itt már voltak napközben stresszes helyzeteim. Mikor az ember gyomrában ökörcsodák vonulnak - így éreztem én is magam.
Aztán eljött a bűvös nap előtti első felvonás a hétvégi böjt ideje. A tükrözést hétfőre írták ki, de én már szombat délutántól nem ettem egyetlen szilárd falatot sem. Inni ittam, de enni semmit.
Eljött a vasárnap. 16 csomag hashajtó tornyosult előttem katonás sorokba szedve. Fele délelőtt, fele délután elfogyasztva, egy-egy liter vízben feloldva. Mellé Hunyadi keserű-sós víz hű társnak a bajban.
Utólag belegondolva a Hunyadi víz sokkal kutyább volt, mint a hashajtó. Próbálja ki valaki a keserű és sós víz ízét egyszerre a szájban. Innentől kezdve felértékelődik az édesvíz szerepe és fogalma.
Vasárnap hashajtó, víz, tea. Ezen éltem egész nap, és ami bement, az hirtelen ki is jött. Kerültem az óvatlan, erőkifejtéssel járó mozdulatokat, mert ahogyan mondják, hirtelen "kicsúszik a nyele". Ebben az esetben az a bizonyos "nyél" nem volt szilárd halmazállapotú, ami tovább rontott a helyzeten.
Sikerült elfüstölnöm pár alsógatyát aznap... de hát ilyen a boksz.
Hétfő 11 óra, gasztroenterológiai osztály.
Két vizsgáló, tengernyi ember, ősz fejek mindenütt. Az átlag életkort 65 és a halál közé saccoltam.
Ahogyan az lenni szokott a váróban, az idősebb asszonyok pletykálnak. Na de most nem a halálról, hanem a vizsgálatról. Én is erősen figyelek, ki mit mond. Milyen tapasztalatokkal lehetek majd gazdagabb.
/Ugyan az interneten én is kutattam a vizsgálat után, de inkább rosszat írtak róla, mint jót.
Volt, akinek 40 percig tartott és érzéstelenítéssel is baromira fájt, még mások kevésbé panaszkodtak./
A rossz érzéseimre csak ráerősítettek ezek az asszonyok ott, a váróteremben, Az egyik férje évente jár vissza, mivel már több polipot /jóindulatú kinövés a bélfalon/ is el kellett távolítani nála. Ő nem panaszkodott a fájdalom miatt. Egy másik néni azt mesélte, hogy volt olyan is, aki ordított a vizsgálat közben, mivel a folyosóra hallatszódott ki a hangja. Köszi, feldobta vele a napomat.
Telt, múlt az idő. Eljött a 11 óra, én pedig azt gondoltam, hogy varázsütésre engem is behívnak majd, ha van időpontom. Azonban több ember is ugyanerre a 11-esre kapott előjegyzést, mint én. A kórházban fekvő betegekről nem is beszélve, akik elsőbbséget élveznek az ambulánsokkal szemben.
Múlik az idő, kijön az első néni a vizsgálatról. Karjában még az érzéstelenítő kanülje pihen. Nincs magánál, férje ápolgatja. Teljesen be van lőve a szertől. Az rebegi, hogy neki érzéstelenítővel is nagyon fájt a vizsgálat.
A következő nénike ugyanezt mondja röpke 20 perc elteltével, amikor megérkezik. Engem elfog a para, mivel nem kértem érzéstelenítést a vizsgálatra. Vajon mennyire szivattam meg magam - teszem fel a kérdést.
Lassan fél egy, és még mindig várakozok arra, hogy valaki egy méteres műanyag csövet toljon a másik felembe, amit eredendően kimenő forgalomra terveztek.
A türelmetlenség idegességet, majd dühöt szül. Már nem félek, dühös vagyok. Tépném fel az ajtót, és mennék, hogy legyünk túl már az egészen. Hagy menjek el innen a bús picsába.
Persze azt idő közben tudom meg, hogy az érzéstelenítő injekciót patikai receptre adják öt darab ezresért, amit Neked kell kifizetni, nem a TB állja. Ezért is érdemes adóznom...
Nagy nehezen sorra kerülök a bácsi után, aki nem a panaszkodós fajtából való.
Benn a főorvos, egy ápoló gyerek és három fős nővér koszorú fogad. De jó, hogy ilyen vizsgálatokra is három nő kell. Bár, amit ott látnak nap, mint nap, az nem lehet egyszerű.
Főorvos közli, hogy vetkőzzek félmeztelenre paraván mögött. Alul semmi.
Ilyenkor az ember lőcse is összeugrik a bűvös 3 centis méretre. Érzi, hogy nem frankó a dolog. Takarodót fúj, és visszahúzódik biztonságosabb helyre. Ez van.
Próbálom menteni a menthetőt, és a hosszú pólómban a vizsgáló asztalhoz somfordálok.
Oldal fekvés, sehol egy takaró köpeny vagy pléd. Kapok egy összehajtogatott lepedőt ágyéktakarásra, ami nem nagyobb egy 60x40 cm-es kéztörlőnél.
A nővér nem sokat teketóriázik. Némi síkosítás után egyetlen mozdulattal tolja be alsó felembe a "kaput", amin majd behalad a cső. Csak egy pillanat műve a csúszka, de örök élmény marad, azt mondhatom.
Jön az orvos, indul a cső. A farpofáimból csorog a zselé.
Azt gondolná az ember, hogy minden paciens megkapja a maga másfél méteres csövét, de nem. Az orvos melletti lavórból kerül ki ugyanaz a cső, amit ma már több ember seggében is megforgattak. Valami fertőtlenítős vízben ázik, és ennyi a mutatvány. A magyar egészségügy újabb gyöngyszeme.
Szerencsére a doki profi barlangász.
- Nézzen csak ide - közli azonnal. Itt divertikulomok vannak a bélfalán. Ezek apró kitüremkedések a bélfalon. Rostban gazdag táplálkozás, sok folyadék, de lehet örökletes is - mondja.
Volt valami furcsa mód perverz abban, hogy egy monitoron a saját vastagbelemet figyeltem, miközben egy kamerás csövet mozgatott benne az orvos. Na de nem minden nap látja magát az ember belülről, kívülről szemlélve, ha érthető, amit mondok.
Kb. 5 perc a vizsgálat, és némi hascsikaráson kívül mást nem érzek belőle érzéstelenítés nélkül sem. A beleim rendben vannak. Szép és rózsaszín, amilyennek lennie kell.
Sajnos annyi levegőt pumpálnak az emberbe a vizsgálat során, hogy óhatatlanul is szellenteni kell tőle a vizsgálat végén. Nálam ez kissé máshogyan sült el. A saját székletemben ültem a vizsgálat végén. A nővér biztos nem örült nekem, de ez egy szar meló, akárhonnan is nézzük. Én sem örültem neki.
Mint ahogyan annak sem, hogy a lepedőt felhajtva az egyik nővérke a másikra sandított, amikor szemügyre vette a műszert a lábaim között a vizsgálat elején. Ő nem láttam, én láttam. Szóval a kórházi szexuális zaklatást is lehúzhatom a bakancslistámról.
Mikor végeztünk, madarat lehetett velem fogatni az örömtől.
Gyorsan belopóztam a paraván mögé öltözni, ahol elégedetten nyugtáztam, hogy valaki korábban sikeresen összedurrantotta az egyik oldalfalat. A barna "kakaó foltok" erre engedtek következtetni. Szerencsére nem én voltam a befutó.
Ha már ott voltam, kértem időpontot gyomortükrözésre is. Ha belekezdtem, akkor alul és felül is tisztázzuk le a dolgot.
Kifelé menet még meglátogattam a mellékhelyiséget, és sikeresen bedurrantottam magam az egyik csészére. Muszáj volt. Kínoztak a szelek.
Ugyanezt eljátszottam a piaci nyilvános wc-n is. Itt a szőrös taxisofőr és a királyi vadász egyszerre távozott a kijáraton. /lásd finglexikon/
Szóval megúsztam a dolgot sikeresen. Legyen ez jó példa minden parázós embernek, aki ilyen vizsgálatra vár.

Áprilisban kezdtem az új munkahelyemen, de már most tele van a puttonyom az egésszel. A kollégák nem rossz arcok, a munkával sincs gond túlzottan, a főnök is elviselhető, ha éppen nem jön rá a felesleges öt perc, de a pénz elég ocsú. Jó lenne mozdulni valamerre, de hová?
Egyre többet gondolok a külföldi megpattanás lehetőségére, de vannak terveim, vágyaim, amik ehhez az országhoz kötnek, és nem lenne utolsó dolog megvalósítani őket.
Segíteni másokon, elismert, értékes tagja lenni a társadalomnak, jobban élni. Ki ne szeretne ilyen jelzőket aggatni magára, és egy kicsit könnyebben venni az akadályokat, mint külföldön húzni az igát segédmunkásként? Szerintem kivétel nélkül mindenki. Jó lenne világot is látni. Új tapasztalatokat szerezni. Új embereket, tájakat megismerni, felfedezni. Mindennek csak egyetlen ember az akadálya, saját magam. Jól tudom ezt.
Az idő kérlelhetetlenül telik és nincs visszaút. Nincs újrakezdés, másik fejezet, visszapörgetés. A rendelkezésre álló időt kell okosan beosztani. Addig élni a lehetőségekkel, amíg csak lehet.
A múlt héten csütörtökön voltam az egyik kollégám temetésén. 54 éves volt. Januárban kezdődött nála valami, maga sem tudta mi az, de nem ment el orvoshoz. Amikor elment nyár végén, akkor meg már késő volt. A rák legyőzte néhány röpke hónap leforgása alatt. Ég veled Zoli, legyen Neked könnyű a föld.
Mennyi minden lehetett volna még előtte. Mennyi mindent tehetett volna még, mégis ennyi az élet. Törékeny és mulandó portéka. Becsesen kéne bánnunk vele, mégsem tesszük.
Sokszor kapom magam azon, hogy jó lenne egy társ, valaki, aki segít és utat mutat nekem, akivel közös a cél. Máskor vágyom a magányra, az egyedüllétre, mert jó nekem.
Szeretnék végre jobban élni, de ezt már említettem. Ezért persze csak én tehetek, senki más. Nem tudom mi lenne a következő JÓ lépés.

Egy ideje nem írtam már, de most úgy éreztem megint muszáj. Kisebb kavarodás is volt a jelszavam körül, de hála az Indás csapatnak, sikerült helyre állítani a rendet. Köszönet érte Nekik!

Szóval ez a hosszú hétvége is a végére ért. Nem igazán történt semmi számottevő az életemben ez alatt a négy nap alatt. Illetve mégis. Hat hónap után sikerült elmennem apám hamvaiért, hogy meglegyen a kissé bizarr "családegyesítés" a lakásban. Immáron két urna van két különböző polcon a nappaliban. A fehér anyámé, a fekete pedig apámé. Gyújtottam egy-egy gyertyát az emlékükre október 31-én, és mondtam pár szót. Remélem gondolatban ők is velem voltak. Újra együtt a család, még ha ilyen formában is.
Mikor hoztam haza apám urnáját, azt képzeltem, hogy mellettem ül a buszon, és az ablakon kibámulva gyermeki együgyűséggel az elrobogó tájat vizslatja. Kicsit magam mellett éreztem. Akárcsak most, akkor is könnyek szöktek a szemembe, ha erre gondolok. Igen, sajnáltattam, sajnáltatom magam egy kicsit, mert rendesen kibaszott az élet velük, velem. Nem volt jó életük, és még viszonylag rövid is. Nem tudom mit lehetne ehhez még hozzáfűzni. Talán egyszer egy jobb helyen újra látom őket, és visszaadja a sors azt, amit elvett tőlük, amit elvett tőlem. Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy szeretlek benneteket anya és apa!

Telnek- múlnak a napok a semmire. Ülök egyedül egy vidéki porfészekben, egy lakás mélyén, amit immáron senkivel sem oszthatok meg. Nincs meg a támogatói bázis, nincs anya, nincs apa, akihez hazasiethetnék, hogy mi történt velem aznap vagy elmondhatnám, hogy ki bántott és miért fáj. Ilyen az egyedüllét kilátástalansága.
Most lehet mondani, hogy sajnáltatom magamat, de rendesen kibaszott velem ez a kurva élet, akárhonnan is nézem a dolgot. Nem tudom, hogyan tudnám seggbe baszni a saját utamat, hogy végre oda keveredjek, ahová való vagyok.
Dolgozom ugyan április eleje óta, de egy olyan helyen, és munkakörben, amihez semmi közöm. A túlélés egyik eleme az is, semmi több. Élhetetlen a város, sőt az egész ország is.
Vannak terveim, vágyaim, álmaim, de lusta és motiválatlan vagyok, hogy belevágjak. Az idő pedig kérlelhetetlenül telik minden egyes nap, és nem jön vissza már.
Augusztus 26-án lesz egy éve, hogy anya itt hagyott örökre ebben a földi pokolban, és apám sincs már velem több, mint 3 hónapja.
Egyelőre képtelen vagyok élvezni, és élni a rám szakad fene nagy szabadsággal. Fogalmam sincs mit hoz a jövő, az utam homályba vész. Bizonytalanul teszek meg minden ismeretlen lépést, stagnálok, értelmetlenül.

Korábban nem igazán írtam róla, mivel nem akartam, nem volt fontos. De most úgy érzem muszáj vagyok.
Sosem ápoltam vele jó kapcsolatot kb. 4 éves korom után. Anya azt mesélte, hogy kisgyerek koromban rajongtam apámért, és szomorú voltam, sírtam, amikor dolgozni ment reggelente. Kitörő örömmel fogadtam mikor hazaért. Sajnos a későbbiekben ez gyökeresen megváltozott.
Halottakról jót vagy semmit, tartja egy mondás, de álszent képmutató lennék, ha csak azért nem írnám le a valóságot, mert a szemem előtt lebeg ez a népi bölcselet. 
Az őszinteség fáj, az őszinteség nehéz, de csillapítja az ember lelki terheinek súlyát.
Apám ivott. Mikor kisebb voltam kevesebbet, később többet, ahogyan az alkoholistáknál ez lenni szokott.
Kiváló szakember volt a szakmájában /autószerelő/ de mint magánember, apa és férj, csúfosan megbukott.
Nem éltünk jól, a napi részegeskedések miatt, amelyek egy emberöltőn keresztül napi rendszerességgel voltak terítéken.
Később anyagilag is eladósodtunk, amire a házunk is ráment, és albérletbe kényszerültünk.
Mikorra 18 éves lettem a családunk nemes egyszerűséggel földönfutó lett, akik egy albérletben tengetik a mindennapokat látszólagos célok, tervek nélkül.
Apámat ez különösebben nem zavarta, emelgette az üveget, és dohányzott mellette bőszen. Anyámat és engem semmibe sem nézett, ha éppen olyan napja volt. Hiába volt két testvére is, önző alkat volt, aki csak a maga dolgával törődött. Ennek ellenére nem jutottunk ötről a hatra.
Volt, hogy elköltöztünk tőle anyámmal egy másik lakásba, de csak ránk talált, és jött utánunk. Nem volt szívünk az utcára tenni, többször kapott "második esélyt."
Talán 6 évvel ezelőtt, amikor sikerült eljutnia a körzeti orvoshoz, megváltozott. Nem tudom minek tudható be, de a piát egyik hónapról a másikra fokozatosan elhagyta, és többé nem ivott egy kortyot sem.
A körzetis kérdezte, hogy iszik e még, mire feleltem, hogy már nem. Ő csak mosolygott rajta. Nem tudom mit mondhatott neki, de betalált rendesen, hiszen az addigi "tivornyák" rendre elmaradtak. Otthon kezdett a nyomasztó légkör felengedni.
Nem kellett úgy visszamenni a lakásba, hogy magunk se tudtuk, hogyan vár minket az öreg, aki 59 évesen elvesztett a munkáját, és 63 éves koráig, amíg nem nyugdíjazták, nem is dolgozott sehol. Rossz volt kimondani, de hova kellett volna egy majd 60 éves, öregedő autószerelő, akinek már nem olyan biztos a keze, mint 30 éves korában.
Lehet ivott, de ha a munkáról volt szó, akkor egy kortyot sem. Ennyi megállhatósága volt. Ő az otthon berúgós alkat volt. Lehet így nevelték annak idején. Ki tudja.
A tartós alkoholizmus és a cigaretta megtette a hatását, szívmegnagyobbodása lett, és tartósan magas vérnyomása. Hiába írtak fel neki gyógyszereket már 2012 környékén, pár hónap szedés után elhagyta azokat. Meg is lett az eredménye.
Miután letette a piát, apám egyre lassabb, és butább lett. Nem értettük anyámmal miért. Évről évre egyre rosszabb volt a helyzet.
2014-ben elköltöztünk abból a lakásból, ahol laktunk, át egy másikba, mivel hadiállapotok uralkodtak, és a főbérlő is áthúzott minket pár százezerrel az évek során. Nem maradhattunk.
Két évre rá, 2016-ban anya beteg lett, tüdődaganat. 15 hónapig küzdöttünk a kórral, amely végül maga alá gyűrte anyámat, és kiégetett egy darabot a szívemből örökre. A legjobb anya és barát ment el egy személyben, és elég komoly gödörbe kerültem miatta.
Sosem gondoltam volna, hogy ketten maradunk apámmal. Az életvitele miatt váltig meg voltam győződve, hogy anyával fogunk ketten élni, miután az öregem halálra itta magát. Akkor nem is bántam volna. Ma már szégyenlem ezeket a gondolatokat.
A sors fintora, hogy anya elment, faterom maradt, akiről egy 2017 szeptemberi kivizsgáláson derült ki, hogy tucatnyi mikro agyi infarktus miatt sorvadt el az agya olyan mértékben, hogy a kialakult demenciája ennek köszönhető. Anyával azt gondoltuk lehet SM-e van faternak, de ez a magas vérnyomás, a szabálytalan szívműködés, és az apró vérrögöknek tudhatók be. A sok évnyi cigi és pia visszavágott.
Egyedül maradtam egy olyan emberrel, aki hónapról hónapra egyre ostobább lett, de az önző cinizmusa megmaradt.
Tisztálkodni nem volt hajlandó, volt hogy hetekig nem fürdött vagy mosott hajat. A WC kagylót mindig én takarítottam utána, mert rendre összevizelte a prosztatája miatt, amivel nem volt hajlandó orvoshoz menni. Minden reggel ugyanazokkal a kérdésekkel indítottuk a napot.
Fél évig nem dolgoztam, de az őrületbe kergetett józanul is.
Állandóan az éhes vagyok, szomjas vagyok, csinálok e cigit, hozok e újságot kérdéseket, kijelentéseket lövöldözte, akár egy kisgyerek, holott önjáró volt, és önellátó is.
Sokszor vitáztunk és balhéztunk.
Nem tudtam anya utolsó kívánságát betartani, amikor azt kérte, hogy apámmal ne veszekedjek. Remélem megbocsátja ezt egyszer nekem.
Nekem nem volt önuralmam, így a kezem is sokszor eljárt, amikor nem kellett volna. Visszasüllyedtünk abba a szégyenteljes állapotba, hogy az özvegy apámat szóban, és tettel is fegyelmezi a saját fia. Bízom benne, hogy egyszer ezekért a dolgokért Te is meg fogsz nekem bocsájtani fater. Reménykedem benne.
Idegileg sajnos teljesen tropa voltam, amin csak rontott apám viselkedése. Volt kivizsgáláson a véres ülepe miatt, de erről korábban írtam. Az negatív volt. Egy hetet töltött a belgyógyászaton, ahol anya is meghalt annak idején.
Sajnos nem élvezhette sokáig a szabadulást mivel újabb baleset miatt kényszerült vissza a kórházba.
Április 16-a volt. Jöttem haza a munkából, amit április 3-án kezdtem egy új munkahelyen.
Apám az ajtóban várt szokás szerint, és az volt az első kérdése az én köszönésemre reagálva, hogy csinálok e neki pár szál cigarettát.
Nem törődött a formalitásokkal - Szia, milyen napod volt, hogy vagy? Bele a közepébe. A lényeg, hogy az ő igényei ki legyenek elégítve, a többi pont leszarós dolog.
Mondtam neki, hogy ha beértem a lakásajtón, és lepakoltam, akkor majd csinálok pár szálat, de addig is hagyjon békén.
/Okkal én csináltam reggel és délután neki a cigarettát. Ha ő töltötte, akkor egy kis csomag dohány 2 nap alatt oda volt. Ha én töltöttem neki, akkor elég volt 4 napig is./
Szóval mondanom sem kell, hogy nem hagyott békén, és ugyanezt a kérdést még legalább kétszer feltette 10 percen belül.
Hiába mondtam, hogy ha még egyszer megkérdezi, akkor egy szálat sem kap. Csak nem hagyott békén.
/Képes volt álmomból is felébreszteni, ha neki kellett valami, mondjuk a cigaretta, amely a világ közepe volt a számára./
Elfogyott a türelmem. Mikor ismét feltette a kérdését a szobaajtóban állva, odasiettem hozzá, és mérgemben megráztam a fejét, hogy hagyja már abba a folyamatos szövegelést. Csak azt akartam, hogy elhallgasson. Nagyon rosszat tettem vele.
Miután megráncigáltam, ő ellépett két lépést, és elvesztette az egyensúlyát. Lehet megszédült, nem tudom. Csak azt tudom, hogy elesett jobb oldalra, és én nem tudtam utána nyúlni, hogy visszatartsam. Egyenesen a parkettára esett, mint egy zsák ledobott krumpli. Jobb farpofával a földre zuhant. Elkezdett jajongani, hogy ez fájt neki. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel az eséssel megpecsételte a sorsát.
Az egyik heverőre ugyan felhúztam, de a lábát nem tudta felemelni magától, sem lára állni. Lehet törés.
Megint telefon, mentő, sürgősségi.
Este fél hét felé megkapjuk a diagnózist. Combnyak törés, műtendő.
Felveszik a traumatológiai osztályra, beviszem a ruháit még aznap este. A műtétre szerdán kerül majd sor. Szinte minden nap látogatom. Eszem is a kefét a történtek miatt, hiszen okozója vagyok ennek a balesetnek én is. Bízom benne, hogy ezen is túljutunk valahogy.
Szerdán műtét, gyomrom diónyi, telefon, sikerült a műtét, délután meglátogatom, de még nincs nagyon magánál. Majd holnap.
Csütörtöktől látogatom munka után. Apámmal gondok vannak. Nem együttműködő, nem használja a kacsát, az ágyba vizel. Leszedi magáról a pelenkát, és összekeni az egész ágyat széklettel. Kimenni ugye nem tud WC-re a törés miatt. Ez naponta ismétlődik.
A traumáról nem veszik át a rehabilitációs osztályra, mivel nem együttműködő. Néha zavart, néha nem.
Május 1-én kiteszik a traumáról, mit tehetek? Feladom az állásom, és itthon maradok vele. Ápolom, mosdatom, etetem, tornáztatom vagy marad Mezőkövesd, krónikus belgyógyászat, amit elfekvőnek is csúfolnak, és ott pár hétig benn marad még megerősödik, és majd kihozom.
Marad a B verzió. Az utólagos rossz választás. Ezt persze senki sem tudja előre, én sem.
Bekerül a kövesdi belgyógyászatra. Első nap bemegyek. Régi kórtermek, vizelet szag. idős emberek és segítőkész nővérek fogadnak. Adok is gyorsan 5 ezer forintot nekik "kávépénzre" hátha jobban odafigyelnek majd apámra.
Még aznap találkozom az öreggel. Frissen borotválva, hajat vágva fogad. Nagyon büszke a kinézetére, mutatja az arcát nekem. Örülök, hogy jó passzban van.
Kérdezem a nővért, igaz e a pletyka, hogy ide csak meghalni hozzák a betegeket? Próbálok burkoltan fogalmazni. Ő persze tagadja  a dolgot, és felhoz ellenpéldákat, amiket persze nem tudok ellenőrizni.
Az átlagéletkor az osztályon jóval 75+ év felett van. Egy ismerősöm azt mondja, hogy figyeljek, hogy az első emeletre kerüljön, ne a földszintre, mert oda azokat teszik, akikről már "lemondtak". Apám itt kap helyet. Próbálom elhessegetni magamtól a rossz szóbeszédeket.
Megfogadom, hogy csak pár naponta látogatom, amiből minden második vagy harmadik nap lesz. Ha nem vagyok benn, akkor telefonon érdeklődök az állapota felől. Mozgatta e gyógytornász, eszik e, együttműködő e.
Vannak jobb és rosszabb napok.
Azt észreveszem rajta, hogy rossz kedvű, alig kommunikál már velem is. Csak a távolba réved a tekintete, kissé zavart, beszűkült a világa.
Abban reménykedem, hogy pár hetet kibír, utána itthon majd erőre kap, és ezen is átlendülünk. Tévednem kell.
Sajnos le kell kötözni a kezeit, mivel folytatja a pelenka le, szétkenünk mindent dolgot.
Állítólag eszik, iszik, de a gyógytornász hol foglalkozik vele, hol nem. Nem jó irányba haladunk.
Május 5-én megkérdezi tőlem, mennyit időt kell még ott töltenie? - Még pár hetet fater - felelem neki.
/Időközben formanyomtatványokat keresek az interneten, melyik idősek otthona tudná fogadni őt, mivel a továbbiakban nem tartható az együttélés vele.
Lassan 24 órás odafigyelésre fog szorulni, én pedig ezt nem tudom nyújtani a számára munka mellett./
A vasárnapot kihagyom, hétfőn munka után úgyis meglátogatom.
Éppen elérem a mezőkövesdi buszt, látom egy szám keresett a telefonomon, lehet a kórház volt. Csak nem baj van. Nem hívom vissza, úgyis oda tartok.
Beérek a kórházba, benézek a 4-es kórterembe, ahol fekszik. Nincs magánál, alszik. Karjába infúzió kötve, valamit kap éppen. Ez nagyon nem jó.
Jön az egyik nővér, mondom ki vagyok. Ők kerestek a kórházból, a főnővér beszélni akar velem.
- A papa nagyon nincs jól - közli velem együttérző arckifejezéssel.
- Ez mit jelent? - kérdezem tőle, közben az ablakon bámulok kifelé az udvar irányába.
- Tegnap felment a láza, lehet tüdőgyulladást kapott. A vizeletében is vér volt. Adtunk neki antibiotikumot, hátha magához tér, de nem igazán.
- Akkor ez azt jelenti, hogy akár már ma is meghalhat?
A főnővér nem szól egy szót sem, csak jelentőségteljesen rám néz. Sok esetet látott már. Hallgatásából tudom, hogy fején találtam a szöget.
Akkor ennyi volt. Lelkem mélyén érzem, hogy ma látom utoljára élve az apámat.
Bemegyek hozzá a kórterembe, mellé telepedek egy kis székre.
A szemben fekvő bácsi 1 nappal korábban halt meg.
Megsimogatom a karját, majd az arcát. Elmosolyodik.
Nem tudom milyen ködös víziókban jár az elméje, de néha feleszmél, motyogni akar valamit, de nem értem mit akar közölni. Szerintem ő magam sem.
Ott vagyok vele pár órát, próbálok beszélni hozzá, de nem egyszerű. Emberek nővérek ki- be járnak a szobába. Ordít a Nóta tv az asztal sarkára rakott televízióból. Nem tudok vele kettesben lenni, hogy tisztességesen elbúcsúzzak tőle.
Csak annyit mondok neki, hogy ha maradni akar, akkor küzdjön, de ha menni szeretne, akkor csókolja meg anyát helyettem is. Fél öt körül nem bírom tovább és eljövök. Képtelen voltam ott maradni, és várni azt, hogy mikor hal meg.
Egy kicsit reménykedem, hogy átvészeli az éjszakát, és küzdeni fog az életért.
A korábban jó húsban lévő, kissé pocakos apám, most soványnak hat. A pocakja helyén csak egy horpasz jelzi a jelenlegi állapotát.
Május 7-én este éppen egy jó barátommal akarok találkozni, amikor fél kilenc után pár perccel megcsörren a telefon. Látom a számot, tudom, honnan hívnak.
Felveszem a telefont. Egy női hang. Megkérdezi ki vagyok, apámról beszél, adatokat egyeztet velem, majd a végén gyorsan közli, hogy nyolc óra után pár perccel, anya után nyolc hónappal később apám is itt hagy engem örökre.
Nincs szükség az idősek otthonára, a sors maga intézi el az ügyet. A kör bezárult. 35 évesen egyedül maradtam ebben a kegyetlen világban.