A hétfői napon a kör bezárult. Nyolc hónappal anya halála után tragikus hirtelenséggel apám is elment.

Jó utat apa! Öleld és csókold meg anyát helyettem is! Egyszer újra együtt leszünk mindnyájan.

Az ünnepek az utóbbi években nem sok jóval kecsegetettek. Szinte minden piros betűs nap környékére jutott valamilyen családi tragédia.
Annak idején december 23-án halt meg nagyanyám, egy évre rá március 14-én nagyapám is követte. Így akarva, akaratlanul is, ha jöttek a különleges munkaszüneti napok, mindig húztam a nyakamat.
Természetesen a mostani nagy szombat sem telhetett el valamilyen borzalom nélkül.
Csak a véletlen folytán derült fény arra, hogy apám vérzik. Vérzik az alsó felén.
Természetesen elég rossz érzések fogtak el, és mikor mondtam neki, hogy zuhanyozzon le, reménykedtem múló dologról van szó. Sajnos nem így lett. Újra megjelent a szivárgó vér az ülepén.
Nem volt mit tenni, szeptember után szabadon ismét mentő, ismét sürgősségi.
Sikerült elbőgni magamat anyám fotója előtt, mivel eszembe jutottak a kórházas, ruhákat összekészítős, szedelőzködős, mentős rossz emlékek. Pár nappal múlt hét hónapja, hogy elveszítettük őt.
Mikor beértem, még a megfigyelőben vizsgálta az aktuális orvos, majd az egyes belgyógyászaton kapott helyet a 317-es kórteremben.
Megint a rossz emlékek. Anya ezen a szinten, a 314-es szobában hajtotta örök álomra a fejét tavaly augusztus végén.
Apám persze tiszta ideg. Egy köpeny van rajta meg egy pelenka. Nem érti minek ez. Rá sem gyújthat, éhes. Nem érti az egész dolgot.
Szerencsére nem fáj semmilye, menne a fenébe, mit keres egyáltalán itt. Sajnos a demenciája csak ront a helyzeten. Hiába nyugtatom, felesleges.
Délután fél háromig ki se derül, egyáltalán ehet e. Nincs meg a labor még. Persze ő a tízórási reggeli után farkaséhes, és ez jó dolog, meg rossz is egyben, hogy nincs kaja.
Az orvos nem tudja cukros e. Hiába ecsetelem, hogy január végén voltunk vérvételen, és jobb a cukra meg a koleszterinje, mint nekem feleannyi idősen, a jó doktor hajthatatlan marad.
Aztán a nővér megkérdezi nekünk, jó a labor, ehet. A vörösvérsejt száma 150-es, ami normál érték férfiaknál, még annak is a közepe, ergo nincs nagy vérzés a szervezetében, amely életveszélyes lenne.
Az orvos persze nem nyugtat meg mikor összefutok vele. Talán jövő hét elején /hurrá húsvét/ lesz meg a vastagbél tükrözése, és lehet egy gyomor is, hogy fény derüljön a szivárgás okára.
Bármi lehet. Aranyér repedés, polip, valamilyen tasak, de akár vastagbél daganat is. Megint fasza kilátások a 65 éves apámnak, és nekem, aki ideje korán lett félárva.
Az orvos még lecsesz, hogy miért nem lett az agyi érproblémái miatt valamilyen gyógyszeres kúra /Cavinton/ indítva már? Én vagyok az orvos? Látta neurológus többször is, még én mondtam, hogy írja fel neki a gyógyszert.
Magyar egészségügy.
Szerencsére az öregnek van étvágya és a súlyát is sziklaszilárdan 100 kiló körül tartja. Bízom a jobb kimenetelben, és abban, hogy nincs komoly baja, amit könnyen lehet orvosolni.
Sokat veszekszünk, szinte naponta, de az apám, és az egyetlen hozzátartozóm, aki maradt nekem.
Kurva nyomasztó a csend most idehaza, amikor ezeket a sorokat írom. Kihalt a lakás. Egyetlen pisszenés sem hallatszik.

Azon kaptam magam, hogy karácsony óta nem volt egyetlen bejegyzésem sem, pedig márciust írunk.
Igazából sok apróság történt velem az elmúlt időszakban, de semmi olyan kirívó esemény, amely gyökeresen felforgatta volna az unalmas és sivár mindennapokat.
Elindítottam egy élelmiszer adok-kapok oldalt a rászorulók támogatására, de eléggé gyér még a közösségi aktivitás. Mindenki lájkol mint a veszett fene a közösségi médiában, de tenni a másikért érdemi tettel az nagyon nem megy. Itt tartunk 2018-ban Magyarországon, ahol a politikus hízik az adófizető pénzén, a dolgozó meg nyögi az átkát.
A földből nőnek ki a milliárdos stadionok, közben meg a kórházak plafonja a betegekre szakad a folyosó kellős közepén.
Mikor lesz újraindítás a fejekben? Mikor kezdünk el egymásért tenni és dolgozni? Szép világ lenne az, de nem tudom be fog e egyszer következni.
Más. Munka, azaz főállás még mindig nincs. A fotós, videós munkák is konvergálnak a nullához, igaz nem is szaladgáltam nagyon utánuk.
Időközben ez a politikai kampány hiszti engem is utolért, de szerencsére gyógyulóban vagyok belőle.
Környezetváltozásra van szükségem, de itt van apám, akivel kezdenem kell valamit.
Annak idején anyám azt mondta, hogy ne veszekedjek vele, ami sajnos kivitelezhetetlen dolog. Mérhetetlenül ostoba, arrogáns és pofátlan, amit nem igazán tudok jelen lelkiállapotomban tétlenül tolerálni. Sajnos sokszor ordibálok vele, és lecsúszik egy egy tasli is.
Úgy él, mint egy állat, aki után takarítanom kell az ólat. Mocskos, hanyag, bélpoklos és követelődző. Annak idején piócaként szívta anyám vérét, és mióta nincs, azóta velem teszi ezt. Szegény anya, biztosra veszem, hogy a halálához apám is hozzájárult azzal a stresszel, amit okozott neki.
Néha olyan gondolataim támadnak, hogy ha nem büntetné a törvény, akkor már a puszta kezeimmel tekertem volna ki a nyakát.
Persze ezek rossz gondolatok, amiket elhessegetek magamtól. Egy otthonban lesz az ő helye, ahol figyelnek rá és gondját viselik. 35 évesen már nem akarok gondot viselni rá. Ő sem tette soha egyetlen hozzátartozójával sem.
Lépnem kell, élnem kell. Még kérdés, hogyan...

Általában mindenki azt mondja, hogy a karácsony nagyon nehéz anélkül, akit szeretünk. Én személy szerint nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Hol rosszabb, hol jobb ez az érzés és szerintem nem ünnep függő.
Ma elkészítettem életem első töltött káposztáját, ami a lehetőségekhez mérten egész jól sikerült. Bár a gombóc kicsit kemény maradt, lehet nem kellett volna bele az a tojás, inkább egy kis víz lazítónak. Így utólag belegondolva legközelebb majd jobban odafigyelek a dologra. Mindent tökéletesíteni kell, így ezt is.
Sikerült rendesen belakmároznom délután belőle, aminek utána majd leragadt a szemem. Úgy gondoltam öt óra felé csak lefekszem és hunyok egyet.
Többször is felébredtem, és azt mondják, hogy akkor álmodik az ember ha már az ébredés előtti fázisban van.
Én anyával álmodtam. Ez önmagában nem lenne egyedi eset, mivel a halála után heteken át többször is álmodtam vele különböző szituációkban, élethelyzetekben, de valahogyan sosem volt meg köztünk az interakció. Csak felbukkant az álmomban, csinált valamit, amit láttam és pár másodperc múlva tova is tűnt.
Ám a ma esti álmom más volt.
Egy padon ülve láttam meg. Jóval fiatalabb volt, kb. negyvenes évei közepén járhatott és a régi szürke, fonott szövetkabátját viselte és bőrcsizma volt rajta.
Én elmentem mellette, és amikor megláttam ott a padon ülve, egyszerűen a nyakába borultam örömömben.
A következő álomfoszlányban már a gáztűzhely mellett álltunk és együtt főztünk és nassoltunk valami édességet, ami éppen fődögélt. Emlékszem, hogy mind a ketten mosolyogtunk mikor torkoskodtunk. Utána már csak a hangjára emlékszem, azt mondta, hogy nagyon szeret és boldog karácsonyt kíván nekem. Ezt követően ébredtem fel.
Nem tudom, hogy valóban így történt e, de a hang a fejemben az ő hangja volt. Lehet az elmém szüleménye egy olyan dologról, amire annyira vágyom, lehet, hogy valóban ő üzent nekem egy jobb helyről.
A könnyeimmel küszködöm ugyan, de ennél szebb karácsonyi ajándékot most elképzelni sem tudtam volna magamnak.

Nem most történt az eset. Anyám halála után egy nappal fűtött a kisemberek bosszúvágya, hogy kiírom magamból az igazat. Ott volt erre az ismertorvos.hu "szakmai" portálja, ahol a műtétet elvégző sebészorvos is fenn van. Itt értékeléseket lehet írni az orvosok munkájáról. Én csak csupa csupa jó dolgot olvastam, akármelyik doktor lapjára kattintottam. Igazából ez akkor nem tűnt gyanúsnak.
Nekem se kellett több, regisztráltam az oldalra és leírtam az igazat a sebész profiljához:

Nagy reményekkel fordultunk hozzá. Ennek ellenére 25 centis vágást csinált édesanyám jobb oldalán tavaly ősszel, majd a műtétet követően műthetetlennek minősítette. Édesanyám tegnap végleg elment....

Másnap kaptam egy levelet, hogy sikeresen megjelent az értékelésem az orvosról, akit csak egyetlen ponttal tudtam jutalmazni az ötből, nem kérdés miért.
Ami ezután következett, az döbbenetes volt számomra. Harmadnap ugyanis eltűnt az értékelésem a weboldalukról. Persze kérdőre vontam az üzemeltetőt egy levél formájában, hogy mire véljem a dolgot.
Az üzemeltető hölgy kedves levélben fogalmazta meg a tényeket nekem. Azt írta, hogy a sebészorvos magából kikelve kereste meg őket, hogy azonnal távolítsák el a véleményemet az oldaláról, és töröljék a profilomat is, ellenkező esetben bepereli az oldalt és engem?! is.
Kérdem én, milyen rosszat cselekedtem? Úgy érzem a tényeket közöltem, nem történt egyéb dolog. Erre jön egy ilyen ellenreakció. Érdekes módon a hálapénzt annak idején kisebb unszolásra, de eltette ez a mocskos patkány a műtétet követően.
Emlékszem rá, hogy az onkológus ki volt bukva, hogy minek műtötte meg anyát ez a pasas, ha nem tudott vele mit csinálni. A daganat már túl nagy volt, hogy csak a lebenyt távolítsa el. A komplett jobb tüdőt kellett volna, de az ő elmondása szerint azt nem élte volna túl.
Nem tudom lett e volna bármilyen más alternatíva, de ezzel az orvossal csúnya öngólt rúgtunk magunknak és a vége az lett, hogy egy nap híján 11 hónappal később elvesztettem azt az embert, akit a világon mindennél többre becsültem és szerettem. Pótolhatatlan veszteség és nem tudom képes leszek e valaha feldolgozni a halálát.
Tudom, hogy az élet rendje a megszületünk majd megöregszünk és meghalunk körforgás, de nem 62 évesen. Neki még lett volna jó 10-15 akár 20 éve is és ezt az időt tőle és tőlem is elvették. Hogyan lehet egy ilyen dologért kárpótlást kapni az élettől? Szerintem sehogy.
Erre megírom az igazat, és perrel fenyegetnek meg gyáva emberek, akik nem merik felvállalni a tetteik következményét.
Írtam az orvosnak is egy levelet, a neten talált privát e-mail címére. Nem tudom megkapta e, de válasz sohasem érkezett. Hogyan is jött volna. Egy gyáva patkánynak nincs mersze kihúzni magát és őszintén válaszolni tisztességes emberhez méltóan.
Egyszerűen nem akarta rontani a statisztikáját egy problémás emberrel és kész. Neki csak egy beteg, nekem a mindenem volt.
Miután az üzemeltető hölgyet megkérdeztem, hogy valójában mennyire releváns információkhoz lehet jutni az oldalukon keresztül, ha a negatív előjelű kritikákat egyszerűen törlik, annyi választ kaptam, hogy van ilyen esetből jó pár, és ő maga is nagyot csalódott a fehér köpenyes társaságban.

Mindezek után annyit mondok mindenkinek, hogy nézzen jobban a dolgok mögé. Mert nem minden arany, ami fénylik.

Ahogyan közeledik a karácsony, úgy kezdek el egyre jobban befordulni. Próbálom tartani magamat, de szeptember közepe óta csak alkalmi munkáim voltak. Voltam ugyan állásinterjún, de annak is holnap lesz három hete, hogy nem szóltak vissza. Az én olvasatomban ez egy vaskos nemet jelent.
A helyi művészeti és kulturális központba kerestek marketinges munkatársat, mivel valami oknál fogva a régebbi dolgozók "köddé" váltak. A "leendő" vezető is pár hete koptatja az asztalát a központban - elmondása szerint.
Nem tudom mi történhetett, de nem happy end volt a dolgaik lezárása az tuti.
Most a zavarosban pecázom. Filmes, fotós megbízások után koslatok. Én keresem meg direktbe a jövendőbeli áldozataimat, hátha. Megy a házalás ezerrel.
Igaz januárra is van pár meló kilátásban, de ezek pár tízes dolgok, semmi komoly. Mondjuk tudom, hogy a sok kicsi sokra megy, de jó lenne leakasztani valami fixet, amivel stabil bevételi forrást tudok generálni magamnak.
Volt ugyan egy étterem ahová videót, termékfotózást csináltam, de sajnos félreértettük bizonyos dolgokban egymást, így könnyes búcsút kellett vennünk egymástól. Ott is a beígért és lebeszélt majd 200 ezres megbízásból sikerült 105 ezer forintot kimentenem. A tulajdonos idő közben módosította a megbeszélteket, ez pedig nem fer játszma. Kacsintgatnék Budapest és külföld felé is, de sajnos apámat nem hagyhatom magára egyik napról a másikra.
Alternatívaként felmerült bennem valamilyen webes tartalomfejlesztés is, ami szervesen kapcsolódhat a fotós, filmes dolgaimhoz, de ezek még csak most körvonaladóznak. Pontosan úgy, mint az a projekt, ami a személyes tragédiámmal és anya halálával kapcsolatos. Ott kéne előnyt kovácsolnom a hátrányból, prevenciós előadások formájában gyerekeknek a dohányzás veszélyeiről úgy, ahogyan azt még korábban sosem hallották vagy csinálták itthon.

Gondolkodtam rajta, miről is írhatnék így este 11 óra körül, de csakis az ugrott be először, hogy a mai napon kerek három hónapja, hogy anya itt hagyott engem meg fateromat.
Nehéz az élet az öreggel. Szeptember közepén sürgősségi, koponya CT, 190/130-as vérnyomás meg 130-as pulzus. Ezt produkálta, amivel jól rám is ijesztett. Az orvos közölte, hogy ismert szívbeteg az öregem, és mivel gyógyszereket sem szedett, a vérnyomása az egekben, az agya meg tele mini agyi infarktusok maradványaival. Szerencsére egyik sem volt olyan komoly, ami komolyabb kárt tett volna benne. Ettől függetlenül az agya paff. Kb. egy tinédzser fiú értelmi szintjén mozog. 64 évesen nehézkesen jár, beszél és teljesen elhanyagolja magát.
Akkor kapott négy fajta gyógyszert a béta blokkolón át a szívvédőig, vérnyomáscsökkentőig bezárva. Szedi őket rendesen, de csak azért, mert én adagolom neki naponta két alkalommal.
A mai napon viszont nem tudom mi történt vele, mert zihálva vette a levegő, mértem egy vérnyomást neki. Megint 180/100 meg 100-as pulzus. Később már 124-es. Remélem holnapra kialudja a dolgot, és nem kap éjszaka egy szívinfarktust. Három hónapja vesztettem el anyát, nem szeretném ha ő lenne a következő. Hiába voltunk neurológiai kontrollon is, lehet ezek a gyógyszerek nem hozzák a papírformát.
Sosem volt jó a kapcsolatunk. A több évtizedes alkoholizmusának meg dohányfüggőségének issza most a levét a tropa szívével meg agyával.
Annak idején a halálba szekált és terrorizált minket anyámmal, mégsem dobbantottunk mellőle. Most az én nyakamba szakadt, vakarhatom ki a "szarból" nap mint nap. Semmilyen törődést, gondoskodást nem kaptam tőle az elmúlt három évtizedben, mégis próbálok vigyázni rá. Ebből is látszik, hogy anyám jó szívét örököltem.
Nem mintha nem játszottam volna már el a gondolattal, hogy egy öregek otthonát keresek neki, és élje az életét, ami még maradt belőle, én meg elhúzok valahová messzire innen. Menekülés? Igen. Menekülök az emlékek és a kisvárosi "egyenízű" mindennapok elől.
Évekkel ezelőtt meg voltam róla szentül győződve, hogy ketten maradunk, anya meg én. Az öreg lesz a destruktív életvitelével az első távozó. Erre tessék. Az élet megint beleszart a levesbe.
Anya kívánsága az volt, hogy ne veszekedjek apámmal. Néha nem sikerül betartani...

Égjen ez a gyertya minden egyes drága elhunyt családtagomnak, rokonomnak, ismerősömnek, akikkel egyszer újra találkozok. Szeretlek benneteket!

Régóta meg kellett volna már írnom ezt a bejegyzést, de haboztam. Most viszont muszáj vagyok „papírra” vetni, mert az emlékeim kezdenek megkopni, és itt a megemlékezés napja.
Az utolsó napok, és ami utána következett. Kiírom ezt is magamból.

Augusztus 22., szerda volt. Szép nyári nap elviselhető meleggel. Emlékszem rá, hogy aznap nem mentem dolgozni mivel anya olyan gyenge volt, hogy elhatároztam felmegyek a körzeti orvoshoz és kikérem a véleményét mi legyen. Nyugtalan voltam, és zavart a gyengesége, étvágytalansága. Hogy alig bírt lábra állni, napok óta nem volt széklete és a felfekvés is egyre csúnyább a bal farpofájánál.  Felvergődtem a körzeti orvoshoz, aki alapos doktor, testet és lelket is vizsgál mivel hisz a természetgyógyászatban is. Szerinte a hagyományos mellett ez is békében megfér.
Alaposságából fakadóan roppant nehezen kerül sorra nála az ember, de engem előre vett, így laza 2 óra várakozás után be is jutottam hozzá kilenc óra körül.
Elmeséltem mi a helyzet otthon, ő pedig rávágta, hogy anya só-víz háztartása borult fel, ami annak idején az ő édesanyja életét is megkeserítette több ízben. Emiatt gyenge, erőtlen, tónustalan az izommozgása, és nem tud lábra állni.
Azt mondta azonnal mentő és sürgősségi, mivel ha nem kezelik, anya két napon belül meghalhat.
Hallgattam rá, bár ne tettem volna, de ezt akkor még nem tudtam.
Hazaértem, elmondtam anyának mi a helyzet, ő egyből pityeregni kezdett, sosem felejtem el az arcát, beleívódott az emlékezetembe. Sajnos az utolsó hetek már sírással vagy ingerült veszekedéssel teltek. Ha éppen nem, akkor alvással.
Éreztük mind a ketten, hogy nagyon rossz irányba tartunk és a mai napig bűntudat mardossa a lelkem, hogy azt mondtam nekik, hogy apámmal ketten, nekem sokak így egyszerre.
Érezhetően távolodtunk el egymástól, amely hetek óta zajlott és már csak arra kértem az Istent, hogy ez az élet már nem élet, és ne engedje szenvedni anyámat.
A mentők meg is érkeztek olyan egy óra körül, bekísértem anyámat a kórházba. Jópofa volt a mentős, amikor feltette a kérdést, hogy én be akarok e menni velük vagy maradok. Nem kérdeztem meg tőle: - Te bemennél a rossz állapotban lévő anyáddal vagy otthon maradnál tévézni? Bazdmeg.
Beértünk, sürgősségi, anya csak ült, majd feküdt a mentőautó ágyán. A levegőt már nehezen vette, és ha hátra döntötték az ülve szállításnál, akkor még nehezebben kapott.
Egyből bekerült az adatfelvétel után a vizsgálóba, ahová bekísértem. Valami fiatal ápolójelölt használta tűpárnának a karját, mivel ép vénát nem találtak egyik kezén sem. Ott feküdt kiszolgáltatottan, én fogtam a kezét miközben az ápoló szurkálta a vénát keresve. Végül a kézfejében sikerült találni egy használható vénát. Szegény keveset ivott és evett a vége felé, ezért is nehéz dolguk volt a sürgősségin az ott dolgozóknak. Miután megvolt a vizsgálat és kiküldtek, mehettünk a hármas belgyógyászatra, ahol bűz, zsúfoltság, egymás hegyén és hátán fekvő betegek fogadtak minket.
A lakcímkártya szerint felajánlották, hogy mehetünk át az egyes belgyógyászatra, ami nyugodtabb és kétágyas légkondis kórtermek vannak. Azonnal beleegyeztünk.
Szegény anya csak nézelődött, nem szólt. Új volt neki ez a forgatag, nekem is. Bennem volt a félsz, hogy vajon kifelé is együtt fogunk e jönni a kórházból vagy ez volt az ő utolsó útja. Próbáltam elhessegetni magamtól a rossz gondolatokat.
Elhelyezték a hármas belgyógyászaton a 314-es kórterembe egy csendes apró, madárcsontú néni mellé.
Vele maradtam aznap még egy ideig. Papírokat töltöttünk, ágyrácsot helyeztünk fel, ki ne zuhanjon.
A szokásos adminisztráció.
Mondtam az illetékesnek, hogy mit kell behoznom? Valami gyógyszer esetleg? A felfekvésére javasoltak egy másik kenőcsöt, mivel amit ajánlottak az semmit sem ért.
Volt időnk összepakolni, minden be volt készítve. Papucs, köntös, két váltás pizsama, fehérnemű, fogkefe, gyógyszerek. A neki vett kispárna, pléd, a táplálék kiegészítője, amit ivott. Ezt leszámítva vettem neki még egy csokit meg a Nők Lapját, mivel szerette olvasni és aznap jelent meg.
Mondtam az orvosnak, hogy egy infúziót kössön be és valamit csináljanak, mert lassan egy hete nem volt széklete szegénynek. Kéne, de nem megy neki.
Először azt gondoltam az ősz és szemüveges orvosról a stílusa alapján, hogy spontán beszédhibás, lekezelő bunkó, de később kiderült, hogy ukrán. Ezért válogatja úgy a szavakat, hogy az ember érti meg nem is, hogy mit hadovál.
Anyával maradtam még egy kicsit, aztán hazamentem. A napom hátralévő része nehezen telt. A fejemben járt, mi van vele. Este nem nyugodtam meg addig, amíg nem hívtam fel telefonon legalább egy percre, hogy tudjam, él még és hallhatom a hangját.
Sajnos minden kórházi benn töltött napom úgy telt el, amikor nélküle voltam, hogy egy nap legalább három alkalommal felhívtam, hogy tudjam minden oké.
Rettegtem attól, hogy amikor Pesten feküdt a műtétkor tavaly szeptember végén vagy előtte Mátraházán, akkor valamelyik éjjel megcsörren a telefon és a kórházból hívnak fel, hogy nincs többé anyám.
Mondanom sem kell, hogy minden nap látogattam és exponenciálisan nőtt a benn töltött időm is. Csütörtökön munka, pénteken szintén. De mind a két nap a három után mentem be hozzá, és benn maradtam este hétig is.
Sokat beszélgettünk. Sajnos egyszer elsírtam magam előtte, hogy bocsásson meg nekem mindenért. Nyugodt mosoly volt az arcán és közölte, hogy nincsen miért. Ez csütörtökön volt ha jól emlékszem. Ugye ez másnap volt. Kapott felnőtt pelenkát és katétert is pisiléshez. Ekkor már arra panaszkodott, hogy nem tud se kis, se nagy dolgot végezni, nem megy neki.
Az egyik nővérnek, aki rendes volt, akartam pénzt adni, de nem fogadta el. Azt mondta, hogy ez rosszra neveli az embereket, nem helyes. Minden tiszteletem az övé.
Sajnos egy másik nővérrel sikerült összevesznie anyának. Én mozgattam az ágyban segítséggel tudott jobbra vagy balra fordulni, felülni.
Azt mondta a nővér neki, hogy ő nem ér rá etetni a betegeket, szóval egyen magától. Persze, hogy nem tudott enni. Nem is kellett neki. Inni is csak keveset ivott. Én próbáltam etetni, itatni, de nehezen ment. Egyre gyengébb volt. A megvett csoki és újság ott hevert, ahol hagytam. Már nem érdekelte.
Kinn találkoztam megint az ukrán orvossal. Tudakoltam mik az eredmények. Vérkép jó, alhasi ultrahang jó minden szervvel, EKG normális, tüdőröntgen szerint a daganat nem mozdult semerre. A májusi CT felvételnek megfelelő méretet és elhelyezkedést mutat. Ezek jó hírek voltak egy rossz napon.
Aznap sikerült az osztályos főorvossal is találkoznom és beszélnem. Ő szintén elmondta ezeket a híreket, és mondta, hogy nem is érti, hogy mit keres anyám náluk, hiszen a daganatos betegségén kívül minden szerve rendben van, maximum Mátraházára tudja átküldetni, egyebet nem tud tenni az ügyben.
Tudakolta az ottani kezelőorvos nevét, hogy kivel vegye fel a kapcsolatot. Én mondtam neki, hogy ne utaztassuk anyát feleslegesen, hétfőn úgyis hazaviszem magammal.
Ezt követően visszamentem anyámhoz a nővérpulttól. Elmondtam neki a jó híreket, hogy minden eredménye frankó, EKG is és a daganat sem nőtt semerre a tüdejében, szóval fel a fejjel. Láttam rajta, hogy nagyon le van törve. Mondtam neki, hogy hétfőn megyünk haza, ne aggódjon. Erre azt felelte, hogy hétfőig nem fogja kibírni odabent.
Próbáltam lelkesíteni, hogy jók az eredményei, és a következő héttől kitalálunk valamit, hogy erőre kapjon. Ő bólogatott, de nem volt meggyőző a lelkesedése a számomra. Éreztem, hogy inkább engem akar nyugtatni vele.
Este még összefutottam jó ismerősömmel, Gáborral és párjával, akik a lépcsőházba költöztek be, mivel megérkezett a trónörökös az életükbe.
Egy palackot nyomtak a kezembe, amely a Mátraverebélyi kegyhely szent kútjának vize. Meg van szentelve, itassam meg anyumat vele, hátha. Hálás voltam nekik érte.
Pénteken ismét siettem be munka után a kórházba. Anya oxigént kapott orron keresztül, hogy segítsék a légzését.
Elmondása szerint nem tudott még mindig székelni, habár a főorvos, akit megint bent találtam azt mesélte, hogy a nővérek szerint igen. Talán nem érzi a dolgot? Ez hogyan lehetséges. A felnőtt pelenka és a katéter még benn voltak.
Mondta, hogy az a nővér van, akivel összeveszett és maradjak már még elmegy. Kérdeztem tőle, hogy fél e a nővértől. Először nemmel felelt, majd bevallotta, hogy igen.
Pár perccel később a gyógyszerosztásnál személyesen is megismerkedtem a negyvenes, katonás modorú ápolónővel, aki a gyógyszerel adagolásával kapcsolatban rögtönzött kiselőadást tartott nekünk. Megértően bólogattunk, hogy persze, és köszönjük.
Mondtam anyának, hogy kenyerezzük le azzal a táblás csokival a nővért, ami még mindig ott hevert az érintetlen hetilap mellett. Cinkosan összemosolyogtunk. Én pedig azzal a lendülettel odaadtam a táblás Boci csokit a nővérnek, hogy ha valami van, akkor figyeljen már jobban oda anyámra.
Ő diplomatikusan közölte, hogy csak csenget és ők mennek, hiszen ez a dolguk.
Vonakodva ugyan, de elfogadta a csokit. Kissé megenyhült a tekintete. Gondoltam sínen vagyunk.
Leültem anya mellé. Simogattam a kezét, az oxigéntől el elszenderült néha. Mondtam neki, hogy aludjon, én ott vagyok mellette. Erre azt válaszolta, hogy nem alszik, mert én ott vagyok vele. Elmosolyodott.
Megitattam az ismerőséktől kapott szentelt vízzel több ízben, majd próbáltam egy kis kaukázusi kefirt adni neki.
Ekkor már harmadik napja nem evett szilárd ételt, csak iszogatott egy keveset. A lefóliázott ételek ott álltak sorban az ablakpárkányon az ágya mellett. Őszintén szólva ételnek nevezni nehezen lehetett volna őket.
Mondtam neki, hogy kitartás, már csak három napot kell benn aludnia, és jöhet velem haza. Jobb lesz a helyzet.
Sosem fogom elfelejteni a válaszát.
Azt mondta, hogy belefáradt az egészbe. Nem akarja már csinálni. Mondtam, hogy ilyet nem akarok hallani, ne vicceljen. Szükségem van rá.
Felnőtt ember vagy fiam, nincsen már rám szükséged – válaszolta.
Mindig szükségem lesz rád – feleltem.
Eléggé elborzasztottak ezek a mondatok, de bíztam a jobb szerencsénkben.
Aznap még találkoztam a főorvossal, aki közölte, hogy beszélt a mátraházai kollégájával, aki annyit mondott neki, hogy átvihetik anyámat, de nem tudnak mit kezdeni vele, és pont.
/A mocskos kis szarcsimbók. A hálapénzeket mindig kéjes mosollyal az arcán gyűrte zsebre./
Nem baj, viszem haza hétfőn, kész. Nagy ívben szarok a tüdőgondozóra meg az orvosára is. Bekaphatja.
Aznap este még felhívtam anyut. Talán nyolc óra lehetett. Nyugtalanítottak a délutáni szavai. A telefont a gyenge keze miatt csak harmadik újrahívásra vette fel. Bennem persze járt az ideg, hogy baja esett.
Halkan suttogott a telefonban rekedtes hangján. Alig beszéltünk egy percet. Csak a végére emlékszem a beszélgetésnek.
Leteszem a telefont, mert a többieket zavarja. Holnap korán gyere be – majd kinyomta a telefont.

Nem tudtam hová tenni a dolgot. Ugyanis pénteken már a szobában lévő másik hölgyet elengedte az orvos. Egyedül volt a kétágyasban. A korán gyere be részt sem értettem. Végtére is szombat lesz holnap, majd bemegyek hozzá később.
Másnap reggel mikor felkeltem ösztönösen átmentem a szobájukba. Az ágya úgy volt, ahogyan hagyta szerdán.
Tiszta ágyneműt húztam neki, hogy ha hazajön, az fogadja.
Az ágya mellett lévő fenyő éjjeli szekrényen hónapok óta kupi volt. Újsághegyek tornyosultak, meg pár könyv is. Testápoló, cukorka. Gondoltam ezt is mind elpakolom, szép rendben várja, ha jön majd.
Pár perc alatt végeztem vele, majd gondoltam egyet, csak bemegyek hozzá korábban.
Délelőtt kilenc óra után érhettem be hozzá. Mindig ideges voltam a liftben, és próbáltam gyorsan belendülni a 314-es szoba ajtaján, hogy ott legyen és ne csak egy üres ágy fogadjon, mint annak idején nagyapámnál. /Annak idején ő meghalt, mikor ez fogadott anyámmal minket 2005-ben. A gyászértesítő csak két nappal később fityegett a postaládában./
Szerencsére ott volt. Feküdt persze. Odamentem, ő mosolygott rám, mint mindig. Kérdeztem mi a helyzet, de beszéd helyett csak suttogott.
Azt mondta elment a hangja. Ekkor az ágyban már csak segítséggel tudtam mozgatni. A lábait nem tudtam önállóan mozgatni, a karjait is csak nehezen. Mint később kiderült, nem ment el a hangja, csak annyira gyenge volt, hogy már nem tudott hangokat képezni úgy, hogy rendesen értsem.
Nem értettem, hogy egy nap alatt mi ez a változás. Szinte teljesen mozgásképtelenné vált péntek este óta.
Kimentem az orvoshoz, hogy kössenek be neki egy infúziót. Most egy bajuszos, negyvenes belgyógyász fogadott. Mondtam neki, hogy harmatgyenge anyám, ő közölte, hogy készüljek fel, mert ez a helyzet csak rosszabbodni fog, javulni már nem. Elmondta, hogy 47 évesen vesztette el a feleségét veserákban, aki szintén orvos volt. Ők is végigjárták ezt az utat.
ettől függetlenül az infúziót bekötötték.
Kicsit beszélgettem még az orvossal, hogy a tudomány jelen állása szerint a rákos betegek tudják „szabályozni” azt, hogy mikor haljanak meg.
Ez most nagyon hülyén hangzik, de valahogy utasítani tudják a szervezetet, ha itt az idő a távozásra. Az orvosoknak fogalmuk sincs, mi ez a hatásmechanizmus, és hogyan működik.
Visszamentem anyához, valamit kerestem az éjjeli szekrényén, talán a fogkeféjét, mivel kivehető fogsora volt és kimostam neki a csap alatt. /Szegénynek a szája szélén a nem ivástól, tömbökben álltak a lepedék darabkák./
Ekkor húztam ki az éjjeli szekrényt, amiben benne volt a táblás csoki.
Kérdeztem is tőle, hogy mit keres ott a tegnap elajándékozott csoki. Ő azt felelte, hogy egész éjjel nem aludt és csöngetett vagy tíz alkalommal a „katonás” nővérnek, aki úgy „kiakadt”, hogy reggel visszavitte neki a csokit, hogy ennyi macera nem ér meg egy tábla csokoládét.
Kissé felháborodtam az eseten, és megesküdtem, hogy ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Ne legyen nővér, akinek nullás az érzelmi intelligenciája.
De lenyugtattam magam, és leültem anya mellé. Kicsit beszélgettünk, illetve én beszéltem, ő figyelt rám.
Azon törtem a fejem, aminek hangot is adtam, hogy nem tudom, hogyan megyünk haza hétfőn, ha ilyen gyenge. Lehet nem kellett volna ezt mondanom előtte.
Közben észrevettem, hogy volt egy nem fogadott hívása a volt kolléganőjétől, Anditól, akivel nagyon megkedvelték egymást.
Nem volt olyan hónap, hogy Andi ne jött volna el meglátogatni anyát otthon, és ne hozott volna neki friss gyümölcsöt, gyümölcslevet, valami édességet.
Az az érzésem, kicsit pótanyukájának is tekintette anyát, akivel sok mindenről tudtak beszélgetni.
Mondtam anyának, hogy Andi kereste, és leszaladok telefonálni a kórház udvarára, rögtön jövök.
Ő csak mosolygott, és bólogatott nekem.
Mielőtt elindultam még megigazítottam a párnát a feje alatt, és próbáltam jó pozícióba állítani oldalfekvésben, hogy kényelmesebb legyen neki.
Lementem az épület melletti parkba és leültem egy padra.
Kék volt az ég és szépen sütött a nap, akárcsak azon a délutánon tavaly szeptember végén, amikor felhívtam az Onkológiai Intézetet, hogy sikerült e anya műtétje, és kitolták e már a műtőből. Amikor közölték, hogy túl van rajta és okés minden, akkor adtam hálát az égre nézve Istennek, hogy talán majd most jobbra fordulnak a dolgaink.
Azonban ezen az augusztusi napon másé volt a főszerep.
Ismét az égre pillantottam, és zokogó sírásban törtem ki.
Istenem, az elmúlt egy év imái valóban csak ennyit értek, hogy így kelljen véget érnie a dolognak? – kérdeztem az égre nézve. Bőgtem, mint a záporeső.
A telefonomra pillantottam és letöröltem a könnyeim. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem nincs is meg a volt kollegina telefonszáma, az csak anya készülékében elérhető.
Lejöttem potyára, de majd felmegyek és megkeresem a számát a telefonjában – gondoltam.
Felsiettem hát. A liftben gyors arctörlés, mosolygyakorlás. Ne lássa anya, hogy sírtam. Minden oké, nincs gáz.
Kiléptem a liftből és a 314-es szoba felé vettem az irányt.
Széles mosoly fel, és betoppantam ismét a kórterem ajtaján.
Itt vagyok anya – mosolyogtam rá. Anya – visszajöttem. Nem felelt.
Ekkor vettem észre, hogy ugyanúgy fekszik, ahogyan itt hagytam és csak maga elé bámul kiüresedett tekintettel.
Odasiettem hozzá, és akkor még érdeklődve, kíváncsian fürkésztem a tekintetét. Nem féltem.
Itt vagyok édesanya – megsimogattam a homlokát. Abban a pillanatban egy akkora levegőt vett, mint a fuldokló, aki a víz alól tör a felszínre.
Leültem mellé és az arcát figyeltem. De nem következett újabb levegővétel jó 10-15 másodpercig. Majd ismét egy nagyobb levegő.
Gyorsan nyomkodni kezdtem a nővérhívót, és akkor már tudtam, hogy nem fogunk hétfőn együtt hazamenni.
Bejött a nővér, én elcsukló hangon közöltem, küszködve a sírással, hogy úgy érzem itt az idő. Menni készül. A nővér, aki szakavatott ismerője volt sajnos a haldoklásnak, csak annyit felelt, hogy igen, ez már az.
Kérdeztem mennyi időnk van még. Mondta, hogy pár perc.
Kiment, azt ajtót becsukta és magamra hagyott a haldokló anyámmal.
Ekkor már a kezét fogtam, és megint zokogtam. Próbáltam lecsukni a szemét, hogy aludjon csak, én ott vagyok mellette, de kinyitotta.
Már nem kommunikált velem, csak a levegővételek maradtak, abból is pár. Próbáltam minden elmondani neki, ami az eszembe jutott. Hogy köszönöm neki ezt a 62 évet, hogy a fia lehettem, és soha jobb dolog nem történt az életemben, mint ő. Az első perctől ott voltam vele, és az utolsóban is ott vagyok.
Kértem az Istent, hogy fogadja magához a lelkét, hiszen elindult hozzá. Emlékszem, hogy nedvesre sírtam a kezét. Anya vett még egy-két nagyobb levegőt, majd kifújta az utolsót is és örökre elaludt. Megtért a Teremtőjéhez, engem pedig elárvultan hagyott ezen a földön.
Szerencsés voltam abban a tragikus percben, mert nem egyedül kellett szembenéznie a halállal, hanem azzal az emberrel együtt, akit a legjobban szeretett. Azt mondják, hogy a halál pillanatában mindig egyedül vagyunk, de ez most nem így történt. Sokkal rosszabb lett volna, ha kapok egy telefont a kórházból, hogy ő nincs többé. Ez az emlék örökre velem marad, és legyen bármennyire tragikus is, nem cserélném el a világ összes kincséért sem.
Ott volt édesanyám, amikor életet adott nekem, és én ott voltam akkor, amikor az élet végleg elszállt belőle. Titkon, imáimban arra kérem az Istent, hogy adja meg azt a kegyet nekem, hogy ha az én időm is eljön majd, akkor legyen ott velem ő és segítsen át oda, ahová költözött a lelke.
Nem szenvedett, nem voltak hónapokon át tartó pokoli fájdalmai, nem fulladt, nem vizesedett el a tüdeje sem, csak szépen és csendben megpihent elfáradt teste örökre azon a kórházi ágyon.
Emlékszem, hogy a karjai olyan kékek voltak a szurkálások helyeitől, mint a macis hálóing, amiben ott feküdt előttem.
Tavaly május végén derült ki, hogy valami nincs nagyon rendben nála. Tizenöt rövid hónapot kaptunk még az Istentől, hogy együtt lehessünk, örülhessünk egymásnak. Bár több idő jutott volna.
Anyának megígértem, hogy felhívom Andit, amibe azon a délelőttön bele is egyezett. Így felhívtam, tudja meg először ő, hogy mi történt. Nem tudom milyen késztetés volt ez a részemről, hiszen eredendően azért akartam lemenni és felhívni, hogy jöjjön be anyához a kórházba, mert nem tudom mennyi ideje van még hátra. Nem tudtam csak megéreztem. Ez olyan dolog lehetett, mint a reggeli ágyneműhúzás, elpakolás, lomolás. Egy korszak vége és valami újnak a kezdete volt, amit tudat alatt lehet megéreztem, de tudni nem tudtam róla.
Felhívtam a volt kolléganőjét, ő érdeklődve kérdezte mi a helyet. Mondtam neki, hogy kórházban van, vagyunk és sajnos tíz perce meghalt.
Pont dolgozott szegény, és nem kellett volna rázúdítanom ezt az érzelmi cunamit, de úgy éreztem így tisztességes vele szemben.
A telefon másik végén hosszú és kínos csend uralkodott, majd annyit mondott sírástól elcsukló hangon, hogy most le kell tennie a telefont, majd letette. Megint kettesben maradtunk anyával.
Még hosszú percekig fogtam a kezét és beszéltem hozzá. Emlékszem rá, hogy a keze már hideg volt és a bőre hófehér, mint egy porcelán babáé.
Az ápolónő bejött, kértem még pár percet, ami lehet volt egy fél óra is. Nekem csak néhány szempillantásnyinak tűnt.
Mondta a nővér, hogy nyugodtan beszéljek hozzá, mert még itt van és hall engem. Illetve azt is, hogy áldásban részesültem, mert ott lehettem vele az utolsó percekben. Ez nagyon kevés embernek adatik meg állítólag.
Összeszedtem a ruháit, minden egyebet. A gyógyszereket a kórházra hagyatékoltam, az újságot és a többször gazdát cserélt csokit szintén.
Volt, amit kidobtam, mert nem akartam visszahozni.
Ilyenkor a procedúra része, hogy két nővér EKG készülékkel bemegy az elhunythoz, és meggyőződnek róla, hogy valóban meghalt az illető.
Ezt megvártam. Ekkor már nem sírtam. Nem is tudom, hogyan voltam olyan erős. Anyám lelke velem lehetett, akkor és ott.
Kértem, hagy menjek vissza még utolsó búcsút venni tőle. Azok a pillanatok voltak a legnehezebbek. Nem azért, mert ilyenkor az ember már egy fehér lepelbe van csavarva, kiszolgáltatottan mindennek és mindenkinek, hanem azért, mert tudtam, hogy ott kell őt hagynom, és ez a végső búcsú ideje, amikor személyesen láthatom és simogathatom meg az arcát, csókolhatom meg szülőanyámat utoljára a földi életben. Ezért volt nagyon nehéz.
Elköszöntem tőle.
Most már mennem kell anya, jó utat. Egyszer újra találkozunk! Majd kiléptem a sporttáskával és a ruháival a kórteremből.
Még találkoztam az orvossal, akivel beszélgettünk a rákos betegek önszabályozó haláláról. Részvétet nyilvánított, és mondta, hogy pontosan erről beszélgettünk. Tudtam, de nehéz volt a szívem.
Kértem tőle, hagy ne boncolják, tudjuk miért halt meg. Mondta semmi gond, csak hétfő reggel jöjjek ide vissza, és írjak alá egy papírt róla, ő majd leigazolja a többit, ne törődjek vele.
Kiléptem az épületből, kifelé tartottam a kórházból a sporttáskával. Csak lépdeltem magam előtt. Gyalog sétáltam haza.
A szívemből és lelkemből augusztus 26-án délelőtt 10 órakor meghalt egy darab, de a helyére anyám lelkéből egy kicsi költözött a helyére. Tudom, érzem.
Mikor hazaértem, letettem a sporttáskát a földre. Levettem a cipőm és bementem a nagyszobába. Apám kérdezte egyből, mi van anyával. Mondtam neki, hogy üljön le. Nem értette a helyzetet, de csak leült.
Mondtam, hogy ő már nem fog hazajönni többet. Mert 10 órakor meghalt a kórházban ma. Apám mondta, hogy ne hülyéskedjek. Nem fogta fel az agya a szavaimat. De mikor sírni kezdtem, akkor ő is elkezdett pityeregni. Arra emlékszem, hogy aznap az ágya szélén ült összekulcsolt kezekkel. Lehorgasztott fejével a földet bámulta csendben órahosszakon keresztül szótlanul. Ilyen volt az a szabadnap. Az első anya nélkül.

Szokták tőlem kérdezni: - Hogy vagy? Erre a kérdésre mindig azt felelem, kedvtől függetlenül, hogy megvagyok. Nem mondhatok mást, csakis ezt. Mit is mondhatnék? Hogy minden oké lesz majd egyszer és akkor talán én is jól leszek végre valahára? Nem tudom. A megvagyok egy állapotjelző lett az életemben. A "még élek köszönöm" öszetett szavas szinonimája. Nem tudom megmondani, hogy leszek e valaha olyan állapotban, amikor képes leszek kimondani azt, hogy jól.
Anya elment, az élet pedig megy tovább, mert ez a dolgok rendje. A nap holnap is felkel, az emberek holnap is sietnek a munkahelyükre dolgozni, a friss zsemle holnap reggel is ott lesz a boltok polcain, csak nekem állt meg az idő egy kicsit. Két érába kezdtem el sorolni a dolgokat. Anya előtt és anya után.
Október 26-án lesz két hónapja, hogy meghalt, mégis olyan érzésem van, mintha évekkel ezelőtt történt volna. Lehet ez a szervezet egyfajta védekező reakciója arra sokkra, amit átéltem. Próbálja távolítani, homályosítani a közeli drámát a fejemben.
Fura, hogy az örömet okozó nosztalgikus események, mintha csak tegnap estek volna meg az emberrel, hiába volt az egy, három vagy éppen tíz évvel ezelőtt. Biztos van erre valamilyen elmekurkász magyarázat az orvoslásban.

Talán még annyit magamról, hogy megvagyok. Most itthon dolgozom, vannak fotós és filmes megrendeléseim, amik a bezárult céges/kirúgós kapu után nyíltak meg. Nem bánom egy percig sem, hogy így alakult. Amit bánok az a derékfájásom, ami harmadik hete kínoz, igaz már nem annyira, meg a náthás, orrfújós köhögés, ami a hét eleje óta. De idővel ezek is elmúlnak, csak tenni kell érte. Idővel én is jobban leszek, csak tennem kell érte.

Most viszont le kell mennem a boltba venni pár dolgot, mert nem veszhet éhen az ember ma sem. Az élet pedig megy tovább, csak nekem állt meg az idő egy kicsit.