Szokták tőlem kérdezni: - Hogy vagy? Erre a kérdésre mindig azt felelem, kedvtől függetlenül, hogy megvagyok. Nem mondhatok mást, csakis ezt. Mit is mondhatnék? Hogy minden oké lesz majd egyszer és akkor talán én is jól leszek végre valahára? Nem tudom. A megvagyok egy állapotjelző lett az életemben. A "még élek köszönöm" öszetett szavas szinonimája. Nem tudom megmondani, hogy leszek e valaha olyan állapotban, amikor képes leszek kimondani azt, hogy jól.
Anya elment, az élet pedig megy tovább, mert ez a dolgok rendje. A nap holnap is felkel, az emberek holnap is sietnek a munkahelyükre dolgozni, a friss zsemle holnap reggel is ott lesz a boltok polcain, csak nekem állt meg az idő egy kicsit. Két érába kezdtem el sorolni a dolgokat. Anya előtt és anya után.
Október 26-án lesz két hónapja, hogy meghalt, mégis olyan érzésem van, mintha évekkel ezelőtt történt volna. Lehet ez a szervezet egyfajta védekező reakciója arra sokkra, amit átéltem. Próbálja távolítani, homályosítani a közeli drámát a fejemben.
Fura, hogy az örömet okozó nosztalgikus események, mintha csak tegnap estek volna meg az emberrel, hiába volt az egy, három vagy éppen tíz évvel ezelőtt. Biztos van erre valamilyen elmekurkász magyarázat az orvoslásban.

Talán még annyit magamról, hogy megvagyok. Most itthon dolgozom, vannak fotós és filmes megrendeléseim, amik a bezárult céges/kirúgós kapu után nyíltak meg. Nem bánom egy percig sem, hogy így alakult. Amit bánok az a derékfájásom, ami harmadik hete kínoz, igaz már nem annyira, meg a náthás, orrfújós köhögés, ami a hét eleje óta. De idővel ezek is elmúlnak, csak tenni kell érte. Idővel én is jobban leszek, csak tennem kell érte.

Most viszont le kell mennem a boltba venni pár dolgot, mert nem veszhet éhen az ember ma sem. Az élet pedig megy tovább, csak nekem állt meg az idő egy kicsit.