Régóta meg kellett volna már írnom ezt a bejegyzést, de haboztam. Most viszont muszáj vagyok „papírra” vetni, mert az emlékeim kezdenek megkopni, és itt a megemlékezés napja.
Az utolsó napok, és ami utána következett. Kiírom ezt is magamból.

Augusztus 22., szerda volt. Szép nyári nap elviselhető meleggel. Emlékszem rá, hogy aznap nem mentem dolgozni mivel anya olyan gyenge volt, hogy elhatároztam felmegyek a körzeti orvoshoz és kikérem a véleményét mi legyen. Nyugtalan voltam, és zavart a gyengesége, étvágytalansága. Hogy alig bírt lábra állni, napok óta nem volt széklete és a felfekvés is egyre csúnyább a bal farpofájánál.  Felvergődtem a körzeti orvoshoz, aki alapos doktor, testet és lelket is vizsgál mivel hisz a természetgyógyászatban is. Szerinte a hagyományos mellett ez is békében megfér.
Alaposságából fakadóan roppant nehezen kerül sorra nála az ember, de engem előre vett, így laza 2 óra várakozás után be is jutottam hozzá kilenc óra körül.
Elmeséltem mi a helyzet otthon, ő pedig rávágta, hogy anya só-víz háztartása borult fel, ami annak idején az ő édesanyja életét is megkeserítette több ízben. Emiatt gyenge, erőtlen, tónustalan az izommozgása, és nem tud lábra állni.
Azt mondta azonnal mentő és sürgősségi, mivel ha nem kezelik, anya két napon belül meghalhat.
Hallgattam rá, bár ne tettem volna, de ezt akkor még nem tudtam.
Hazaértem, elmondtam anyának mi a helyzet, ő egyből pityeregni kezdett, sosem felejtem el az arcát, beleívódott az emlékezetembe. Sajnos az utolsó hetek már sírással vagy ingerült veszekedéssel teltek. Ha éppen nem, akkor alvással.
Éreztük mind a ketten, hogy nagyon rossz irányba tartunk és a mai napig bűntudat mardossa a lelkem, hogy azt mondtam nekik, hogy apámmal ketten, nekem sokak így egyszerre.
Érezhetően távolodtunk el egymástól, amely hetek óta zajlott és már csak arra kértem az Istent, hogy ez az élet már nem élet, és ne engedje szenvedni anyámat.
A mentők meg is érkeztek olyan egy óra körül, bekísértem anyámat a kórházba. Jópofa volt a mentős, amikor feltette a kérdést, hogy én be akarok e menni velük vagy maradok. Nem kérdeztem meg tőle: - Te bemennél a rossz állapotban lévő anyáddal vagy otthon maradnál tévézni? Bazdmeg.
Beértünk, sürgősségi, anya csak ült, majd feküdt a mentőautó ágyán. A levegőt már nehezen vette, és ha hátra döntötték az ülve szállításnál, akkor még nehezebben kapott.
Egyből bekerült az adatfelvétel után a vizsgálóba, ahová bekísértem. Valami fiatal ápolójelölt használta tűpárnának a karját, mivel ép vénát nem találtak egyik kezén sem. Ott feküdt kiszolgáltatottan, én fogtam a kezét miközben az ápoló szurkálta a vénát keresve. Végül a kézfejében sikerült találni egy használható vénát. Szegény keveset ivott és evett a vége felé, ezért is nehéz dolguk volt a sürgősségin az ott dolgozóknak. Miután megvolt a vizsgálat és kiküldtek, mehettünk a hármas belgyógyászatra, ahol bűz, zsúfoltság, egymás hegyén és hátán fekvő betegek fogadtak minket.
A lakcímkártya szerint felajánlották, hogy mehetünk át az egyes belgyógyászatra, ami nyugodtabb és kétágyas légkondis kórtermek vannak. Azonnal beleegyeztünk.
Szegény anya csak nézelődött, nem szólt. Új volt neki ez a forgatag, nekem is. Bennem volt a félsz, hogy vajon kifelé is együtt fogunk e jönni a kórházból vagy ez volt az ő utolsó útja. Próbáltam elhessegetni magamtól a rossz gondolatokat.
Elhelyezték a hármas belgyógyászaton a 314-es kórterembe egy csendes apró, madárcsontú néni mellé.
Vele maradtam aznap még egy ideig. Papírokat töltöttünk, ágyrácsot helyeztünk fel, ki ne zuhanjon.
A szokásos adminisztráció.
Mondtam az illetékesnek, hogy mit kell behoznom? Valami gyógyszer esetleg? A felfekvésére javasoltak egy másik kenőcsöt, mivel amit ajánlottak az semmit sem ért.
Volt időnk összepakolni, minden be volt készítve. Papucs, köntös, két váltás pizsama, fehérnemű, fogkefe, gyógyszerek. A neki vett kispárna, pléd, a táplálék kiegészítője, amit ivott. Ezt leszámítva vettem neki még egy csokit meg a Nők Lapját, mivel szerette olvasni és aznap jelent meg.
Mondtam az orvosnak, hogy egy infúziót kössön be és valamit csináljanak, mert lassan egy hete nem volt széklete szegénynek. Kéne, de nem megy neki.
Először azt gondoltam az ősz és szemüveges orvosról a stílusa alapján, hogy spontán beszédhibás, lekezelő bunkó, de később kiderült, hogy ukrán. Ezért válogatja úgy a szavakat, hogy az ember érti meg nem is, hogy mit hadovál.
Anyával maradtam még egy kicsit, aztán hazamentem. A napom hátralévő része nehezen telt. A fejemben járt, mi van vele. Este nem nyugodtam meg addig, amíg nem hívtam fel telefonon legalább egy percre, hogy tudjam, él még és hallhatom a hangját.
Sajnos minden kórházi benn töltött napom úgy telt el, amikor nélküle voltam, hogy egy nap legalább három alkalommal felhívtam, hogy tudjam minden oké.
Rettegtem attól, hogy amikor Pesten feküdt a műtétkor tavaly szeptember végén vagy előtte Mátraházán, akkor valamelyik éjjel megcsörren a telefon és a kórházból hívnak fel, hogy nincs többé anyám.
Mondanom sem kell, hogy minden nap látogattam és exponenciálisan nőtt a benn töltött időm is. Csütörtökön munka, pénteken szintén. De mind a két nap a három után mentem be hozzá, és benn maradtam este hétig is.
Sokat beszélgettünk. Sajnos egyszer elsírtam magam előtte, hogy bocsásson meg nekem mindenért. Nyugodt mosoly volt az arcán és közölte, hogy nincsen miért. Ez csütörtökön volt ha jól emlékszem. Ugye ez másnap volt. Kapott felnőtt pelenkát és katétert is pisiléshez. Ekkor már arra panaszkodott, hogy nem tud se kis, se nagy dolgot végezni, nem megy neki.
Az egyik nővérnek, aki rendes volt, akartam pénzt adni, de nem fogadta el. Azt mondta, hogy ez rosszra neveli az embereket, nem helyes. Minden tiszteletem az övé.
Sajnos egy másik nővérrel sikerült összevesznie anyának. Én mozgattam az ágyban segítséggel tudott jobbra vagy balra fordulni, felülni.
Azt mondta a nővér neki, hogy ő nem ér rá etetni a betegeket, szóval egyen magától. Persze, hogy nem tudott enni. Nem is kellett neki. Inni is csak keveset ivott. Én próbáltam etetni, itatni, de nehezen ment. Egyre gyengébb volt. A megvett csoki és újság ott hevert, ahol hagytam. Már nem érdekelte.
Kinn találkoztam megint az ukrán orvossal. Tudakoltam mik az eredmények. Vérkép jó, alhasi ultrahang jó minden szervvel, EKG normális, tüdőröntgen szerint a daganat nem mozdult semerre. A májusi CT felvételnek megfelelő méretet és elhelyezkedést mutat. Ezek jó hírek voltak egy rossz napon.
Aznap sikerült az osztályos főorvossal is találkoznom és beszélnem. Ő szintén elmondta ezeket a híreket, és mondta, hogy nem is érti, hogy mit keres anyám náluk, hiszen a daganatos betegségén kívül minden szerve rendben van, maximum Mátraházára tudja átküldetni, egyebet nem tud tenni az ügyben.
Tudakolta az ottani kezelőorvos nevét, hogy kivel vegye fel a kapcsolatot. Én mondtam neki, hogy ne utaztassuk anyát feleslegesen, hétfőn úgyis hazaviszem magammal.
Ezt követően visszamentem anyámhoz a nővérpulttól. Elmondtam neki a jó híreket, hogy minden eredménye frankó, EKG is és a daganat sem nőtt semerre a tüdejében, szóval fel a fejjel. Láttam rajta, hogy nagyon le van törve. Mondtam neki, hogy hétfőn megyünk haza, ne aggódjon. Erre azt felelte, hogy hétfőig nem fogja kibírni odabent.
Próbáltam lelkesíteni, hogy jók az eredményei, és a következő héttől kitalálunk valamit, hogy erőre kapjon. Ő bólogatott, de nem volt meggyőző a lelkesedése a számomra. Éreztem, hogy inkább engem akar nyugtatni vele.
Este még összefutottam jó ismerősömmel, Gáborral és párjával, akik a lépcsőházba költöztek be, mivel megérkezett a trónörökös az életükbe.
Egy palackot nyomtak a kezembe, amely a Mátraverebélyi kegyhely szent kútjának vize. Meg van szentelve, itassam meg anyumat vele, hátha. Hálás voltam nekik érte.
Pénteken ismét siettem be munka után a kórházba. Anya oxigént kapott orron keresztül, hogy segítsék a légzését.
Elmondása szerint nem tudott még mindig székelni, habár a főorvos, akit megint bent találtam azt mesélte, hogy a nővérek szerint igen. Talán nem érzi a dolgot? Ez hogyan lehetséges. A felnőtt pelenka és a katéter még benn voltak.
Mondta, hogy az a nővér van, akivel összeveszett és maradjak már még elmegy. Kérdeztem tőle, hogy fél e a nővértől. Először nemmel felelt, majd bevallotta, hogy igen.
Pár perccel később a gyógyszerosztásnál személyesen is megismerkedtem a negyvenes, katonás modorú ápolónővel, aki a gyógyszerel adagolásával kapcsolatban rögtönzött kiselőadást tartott nekünk. Megértően bólogattunk, hogy persze, és köszönjük.
Mondtam anyának, hogy kenyerezzük le azzal a táblás csokival a nővért, ami még mindig ott hevert az érintetlen hetilap mellett. Cinkosan összemosolyogtunk. Én pedig azzal a lendülettel odaadtam a táblás Boci csokit a nővérnek, hogy ha valami van, akkor figyeljen már jobban oda anyámra.
Ő diplomatikusan közölte, hogy csak csenget és ők mennek, hiszen ez a dolguk.
Vonakodva ugyan, de elfogadta a csokit. Kissé megenyhült a tekintete. Gondoltam sínen vagyunk.
Leültem anya mellé. Simogattam a kezét, az oxigéntől el elszenderült néha. Mondtam neki, hogy aludjon, én ott vagyok mellette. Erre azt válaszolta, hogy nem alszik, mert én ott vagyok vele. Elmosolyodott.
Megitattam az ismerőséktől kapott szentelt vízzel több ízben, majd próbáltam egy kis kaukázusi kefirt adni neki.
Ekkor már harmadik napja nem evett szilárd ételt, csak iszogatott egy keveset. A lefóliázott ételek ott álltak sorban az ablakpárkányon az ágya mellett. Őszintén szólva ételnek nevezni nehezen lehetett volna őket.
Mondtam neki, hogy kitartás, már csak három napot kell benn aludnia, és jöhet velem haza. Jobb lesz a helyzet.
Sosem fogom elfelejteni a válaszát.
Azt mondta, hogy belefáradt az egészbe. Nem akarja már csinálni. Mondtam, hogy ilyet nem akarok hallani, ne vicceljen. Szükségem van rá.
Felnőtt ember vagy fiam, nincsen már rám szükséged – válaszolta.
Mindig szükségem lesz rád – feleltem.
Eléggé elborzasztottak ezek a mondatok, de bíztam a jobb szerencsénkben.
Aznap még találkoztam a főorvossal, aki közölte, hogy beszélt a mátraházai kollégájával, aki annyit mondott neki, hogy átvihetik anyámat, de nem tudnak mit kezdeni vele, és pont.
/A mocskos kis szarcsimbók. A hálapénzeket mindig kéjes mosollyal az arcán gyűrte zsebre./
Nem baj, viszem haza hétfőn, kész. Nagy ívben szarok a tüdőgondozóra meg az orvosára is. Bekaphatja.
Aznap este még felhívtam anyut. Talán nyolc óra lehetett. Nyugtalanítottak a délutáni szavai. A telefont a gyenge keze miatt csak harmadik újrahívásra vette fel. Bennem persze járt az ideg, hogy baja esett.
Halkan suttogott a telefonban rekedtes hangján. Alig beszéltünk egy percet. Csak a végére emlékszem a beszélgetésnek.
Leteszem a telefont, mert a többieket zavarja. Holnap korán gyere be – majd kinyomta a telefont.

Nem tudtam hová tenni a dolgot. Ugyanis pénteken már a szobában lévő másik hölgyet elengedte az orvos. Egyedül volt a kétágyasban. A korán gyere be részt sem értettem. Végtére is szombat lesz holnap, majd bemegyek hozzá később.
Másnap reggel mikor felkeltem ösztönösen átmentem a szobájukba. Az ágya úgy volt, ahogyan hagyta szerdán.
Tiszta ágyneműt húztam neki, hogy ha hazajön, az fogadja.
Az ágya mellett lévő fenyő éjjeli szekrényen hónapok óta kupi volt. Újsághegyek tornyosultak, meg pár könyv is. Testápoló, cukorka. Gondoltam ezt is mind elpakolom, szép rendben várja, ha jön majd.
Pár perc alatt végeztem vele, majd gondoltam egyet, csak bemegyek hozzá korábban.
Délelőtt kilenc óra után érhettem be hozzá. Mindig ideges voltam a liftben, és próbáltam gyorsan belendülni a 314-es szoba ajtaján, hogy ott legyen és ne csak egy üres ágy fogadjon, mint annak idején nagyapámnál. /Annak idején ő meghalt, mikor ez fogadott anyámmal minket 2005-ben. A gyászértesítő csak két nappal később fityegett a postaládában./
Szerencsére ott volt. Feküdt persze. Odamentem, ő mosolygott rám, mint mindig. Kérdeztem mi a helyzet, de beszéd helyett csak suttogott.
Azt mondta elment a hangja. Ekkor az ágyban már csak segítséggel tudtam mozgatni. A lábait nem tudtam önállóan mozgatni, a karjait is csak nehezen. Mint később kiderült, nem ment el a hangja, csak annyira gyenge volt, hogy már nem tudott hangokat képezni úgy, hogy rendesen értsem.
Nem értettem, hogy egy nap alatt mi ez a változás. Szinte teljesen mozgásképtelenné vált péntek este óta.
Kimentem az orvoshoz, hogy kössenek be neki egy infúziót. Most egy bajuszos, negyvenes belgyógyász fogadott. Mondtam neki, hogy harmatgyenge anyám, ő közölte, hogy készüljek fel, mert ez a helyzet csak rosszabbodni fog, javulni már nem. Elmondta, hogy 47 évesen vesztette el a feleségét veserákban, aki szintén orvos volt. Ők is végigjárták ezt az utat.
ettől függetlenül az infúziót bekötötték.
Kicsit beszélgettem még az orvossal, hogy a tudomány jelen állása szerint a rákos betegek tudják „szabályozni” azt, hogy mikor haljanak meg.
Ez most nagyon hülyén hangzik, de valahogy utasítani tudják a szervezetet, ha itt az idő a távozásra. Az orvosoknak fogalmuk sincs, mi ez a hatásmechanizmus, és hogyan működik.
Visszamentem anyához, valamit kerestem az éjjeli szekrényén, talán a fogkeféjét, mivel kivehető fogsora volt és kimostam neki a csap alatt. /Szegénynek a szája szélén a nem ivástól, tömbökben álltak a lepedék darabkák./
Ekkor húztam ki az éjjeli szekrényt, amiben benne volt a táblás csoki.
Kérdeztem is tőle, hogy mit keres ott a tegnap elajándékozott csoki. Ő azt felelte, hogy egész éjjel nem aludt és csöngetett vagy tíz alkalommal a „katonás” nővérnek, aki úgy „kiakadt”, hogy reggel visszavitte neki a csokit, hogy ennyi macera nem ér meg egy tábla csokoládét.
Kissé felháborodtam az eseten, és megesküdtem, hogy ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Ne legyen nővér, akinek nullás az érzelmi intelligenciája.
De lenyugtattam magam, és leültem anya mellé. Kicsit beszélgettünk, illetve én beszéltem, ő figyelt rám.
Azon törtem a fejem, aminek hangot is adtam, hogy nem tudom, hogyan megyünk haza hétfőn, ha ilyen gyenge. Lehet nem kellett volna ezt mondanom előtte.
Közben észrevettem, hogy volt egy nem fogadott hívása a volt kolléganőjétől, Anditól, akivel nagyon megkedvelték egymást.
Nem volt olyan hónap, hogy Andi ne jött volna el meglátogatni anyát otthon, és ne hozott volna neki friss gyümölcsöt, gyümölcslevet, valami édességet.
Az az érzésem, kicsit pótanyukájának is tekintette anyát, akivel sok mindenről tudtak beszélgetni.
Mondtam anyának, hogy Andi kereste, és leszaladok telefonálni a kórház udvarára, rögtön jövök.
Ő csak mosolygott, és bólogatott nekem.
Mielőtt elindultam még megigazítottam a párnát a feje alatt, és próbáltam jó pozícióba állítani oldalfekvésben, hogy kényelmesebb legyen neki.
Lementem az épület melletti parkba és leültem egy padra.
Kék volt az ég és szépen sütött a nap, akárcsak azon a délutánon tavaly szeptember végén, amikor felhívtam az Onkológiai Intézetet, hogy sikerült e anya műtétje, és kitolták e már a műtőből. Amikor közölték, hogy túl van rajta és okés minden, akkor adtam hálát az égre nézve Istennek, hogy talán majd most jobbra fordulnak a dolgaink.
Azonban ezen az augusztusi napon másé volt a főszerep.
Ismét az égre pillantottam, és zokogó sírásban törtem ki.
Istenem, az elmúlt egy év imái valóban csak ennyit értek, hogy így kelljen véget érnie a dolognak? – kérdeztem az égre nézve. Bőgtem, mint a záporeső.
A telefonomra pillantottam és letöröltem a könnyeim. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem nincs is meg a volt kollegina telefonszáma, az csak anya készülékében elérhető.
Lejöttem potyára, de majd felmegyek és megkeresem a számát a telefonjában – gondoltam.
Felsiettem hát. A liftben gyors arctörlés, mosolygyakorlás. Ne lássa anya, hogy sírtam. Minden oké, nincs gáz.
Kiléptem a liftből és a 314-es szoba felé vettem az irányt.
Széles mosoly fel, és betoppantam ismét a kórterem ajtaján.
Itt vagyok anya – mosolyogtam rá. Anya – visszajöttem. Nem felelt.
Ekkor vettem észre, hogy ugyanúgy fekszik, ahogyan itt hagytam és csak maga elé bámul kiüresedett tekintettel.
Odasiettem hozzá, és akkor még érdeklődve, kíváncsian fürkésztem a tekintetét. Nem féltem.
Itt vagyok édesanya – megsimogattam a homlokát. Abban a pillanatban egy akkora levegőt vett, mint a fuldokló, aki a víz alól tör a felszínre.
Leültem mellé és az arcát figyeltem. De nem következett újabb levegővétel jó 10-15 másodpercig. Majd ismét egy nagyobb levegő.
Gyorsan nyomkodni kezdtem a nővérhívót, és akkor már tudtam, hogy nem fogunk hétfőn együtt hazamenni.
Bejött a nővér, én elcsukló hangon közöltem, küszködve a sírással, hogy úgy érzem itt az idő. Menni készül. A nővér, aki szakavatott ismerője volt sajnos a haldoklásnak, csak annyit felelt, hogy igen, ez már az.
Kérdeztem mennyi időnk van még. Mondta, hogy pár perc.
Kiment, azt ajtót becsukta és magamra hagyott a haldokló anyámmal.
Ekkor már a kezét fogtam, és megint zokogtam. Próbáltam lecsukni a szemét, hogy aludjon csak, én ott vagyok mellette, de kinyitotta.
Már nem kommunikált velem, csak a levegővételek maradtak, abból is pár. Próbáltam minden elmondani neki, ami az eszembe jutott. Hogy köszönöm neki ezt a 62 évet, hogy a fia lehettem, és soha jobb dolog nem történt az életemben, mint ő. Az első perctől ott voltam vele, és az utolsóban is ott vagyok.
Kértem az Istent, hogy fogadja magához a lelkét, hiszen elindult hozzá. Emlékszem, hogy nedvesre sírtam a kezét. Anya vett még egy-két nagyobb levegőt, majd kifújta az utolsót is és örökre elaludt. Megtért a Teremtőjéhez, engem pedig elárvultan hagyott ezen a földön.
Szerencsés voltam abban a tragikus percben, mert nem egyedül kellett szembenéznie a halállal, hanem azzal az emberrel együtt, akit a legjobban szeretett. Azt mondják, hogy a halál pillanatában mindig egyedül vagyunk, de ez most nem így történt. Sokkal rosszabb lett volna, ha kapok egy telefont a kórházból, hogy ő nincs többé. Ez az emlék örökre velem marad, és legyen bármennyire tragikus is, nem cserélném el a világ összes kincséért sem.
Ott volt édesanyám, amikor életet adott nekem, és én ott voltam akkor, amikor az élet végleg elszállt belőle. Titkon, imáimban arra kérem az Istent, hogy adja meg azt a kegyet nekem, hogy ha az én időm is eljön majd, akkor legyen ott velem ő és segítsen át oda, ahová költözött a lelke.
Nem szenvedett, nem voltak hónapokon át tartó pokoli fájdalmai, nem fulladt, nem vizesedett el a tüdeje sem, csak szépen és csendben megpihent elfáradt teste örökre azon a kórházi ágyon.
Emlékszem, hogy a karjai olyan kékek voltak a szurkálások helyeitől, mint a macis hálóing, amiben ott feküdt előttem.
Tavaly május végén derült ki, hogy valami nincs nagyon rendben nála. Tizenöt rövid hónapot kaptunk még az Istentől, hogy együtt lehessünk, örülhessünk egymásnak. Bár több idő jutott volna.
Anyának megígértem, hogy felhívom Andit, amibe azon a délelőttön bele is egyezett. Így felhívtam, tudja meg először ő, hogy mi történt. Nem tudom milyen késztetés volt ez a részemről, hiszen eredendően azért akartam lemenni és felhívni, hogy jöjjön be anyához a kórházba, mert nem tudom mennyi ideje van még hátra. Nem tudtam csak megéreztem. Ez olyan dolog lehetett, mint a reggeli ágyneműhúzás, elpakolás, lomolás. Egy korszak vége és valami újnak a kezdete volt, amit tudat alatt lehet megéreztem, de tudni nem tudtam róla.
Felhívtam a volt kolléganőjét, ő érdeklődve kérdezte mi a helyet. Mondtam neki, hogy kórházban van, vagyunk és sajnos tíz perce meghalt.
Pont dolgozott szegény, és nem kellett volna rázúdítanom ezt az érzelmi cunamit, de úgy éreztem így tisztességes vele szemben.
A telefon másik végén hosszú és kínos csend uralkodott, majd annyit mondott sírástól elcsukló hangon, hogy most le kell tennie a telefont, majd letette. Megint kettesben maradtunk anyával.
Még hosszú percekig fogtam a kezét és beszéltem hozzá. Emlékszem rá, hogy a keze már hideg volt és a bőre hófehér, mint egy porcelán babáé.
Az ápolónő bejött, kértem még pár percet, ami lehet volt egy fél óra is. Nekem csak néhány szempillantásnyinak tűnt.
Mondta a nővér, hogy nyugodtan beszéljek hozzá, mert még itt van és hall engem. Illetve azt is, hogy áldásban részesültem, mert ott lehettem vele az utolsó percekben. Ez nagyon kevés embernek adatik meg állítólag.
Összeszedtem a ruháit, minden egyebet. A gyógyszereket a kórházra hagyatékoltam, az újságot és a többször gazdát cserélt csokit szintén.
Volt, amit kidobtam, mert nem akartam visszahozni.
Ilyenkor a procedúra része, hogy két nővér EKG készülékkel bemegy az elhunythoz, és meggyőződnek róla, hogy valóban meghalt az illető.
Ezt megvártam. Ekkor már nem sírtam. Nem is tudom, hogyan voltam olyan erős. Anyám lelke velem lehetett, akkor és ott.
Kértem, hagy menjek vissza még utolsó búcsút venni tőle. Azok a pillanatok voltak a legnehezebbek. Nem azért, mert ilyenkor az ember már egy fehér lepelbe van csavarva, kiszolgáltatottan mindennek és mindenkinek, hanem azért, mert tudtam, hogy ott kell őt hagynom, és ez a végső búcsú ideje, amikor személyesen láthatom és simogathatom meg az arcát, csókolhatom meg szülőanyámat utoljára a földi életben. Ezért volt nagyon nehéz.
Elköszöntem tőle.
Most már mennem kell anya, jó utat. Egyszer újra találkozunk! Majd kiléptem a sporttáskával és a ruháival a kórteremből.
Még találkoztam az orvossal, akivel beszélgettünk a rákos betegek önszabályozó haláláról. Részvétet nyilvánított, és mondta, hogy pontosan erről beszélgettünk. Tudtam, de nehéz volt a szívem.
Kértem tőle, hagy ne boncolják, tudjuk miért halt meg. Mondta semmi gond, csak hétfő reggel jöjjek ide vissza, és írjak alá egy papírt róla, ő majd leigazolja a többit, ne törődjek vele.
Kiléptem az épületből, kifelé tartottam a kórházból a sporttáskával. Csak lépdeltem magam előtt. Gyalog sétáltam haza.
A szívemből és lelkemből augusztus 26-án délelőtt 10 órakor meghalt egy darab, de a helyére anyám lelkéből egy kicsi költözött a helyére. Tudom, érzem.
Mikor hazaértem, letettem a sporttáskát a földre. Levettem a cipőm és bementem a nagyszobába. Apám kérdezte egyből, mi van anyával. Mondtam neki, hogy üljön le. Nem értette a helyzetet, de csak leült.
Mondtam, hogy ő már nem fog hazajönni többet. Mert 10 órakor meghalt a kórházban ma. Apám mondta, hogy ne hülyéskedjek. Nem fogta fel az agya a szavaimat. De mikor sírni kezdtem, akkor ő is elkezdett pityeregni. Arra emlékszem, hogy aznap az ágya szélén ült összekulcsolt kezekkel. Lehorgasztott fejével a földet bámulta csendben órahosszakon keresztül szótlanul. Ilyen volt az a szabadnap. Az első anya nélkül.