Telnek- múlnak a napok a semmire. Ülök egyedül egy vidéki porfészekben, egy lakás mélyén, amit immáron senkivel sem oszthatok meg. Nincs meg a támogatói bázis, nincs anya, nincs apa, akihez hazasiethetnék, hogy mi történt velem aznap vagy elmondhatnám, hogy ki bántott és miért fáj. Ilyen az egyedüllét kilátástalansága.
Most lehet mondani, hogy sajnáltatom magamat, de rendesen kibaszott velem ez a kurva élet, akárhonnan is nézem a dolgot. Nem tudom, hogyan tudnám seggbe baszni a saját utamat, hogy végre oda keveredjek, ahová való vagyok.
Dolgozom ugyan április eleje óta, de egy olyan helyen, és munkakörben, amihez semmi közöm. A túlélés egyik eleme az is, semmi több. Élhetetlen a város, sőt az egész ország is.
Vannak terveim, vágyaim, álmaim, de lusta és motiválatlan vagyok, hogy belevágjak. Az idő pedig kérlelhetetlenül telik minden egyes nap, és nem jön vissza már.
Augusztus 26-án lesz egy éve, hogy anya itt hagyott örökre ebben a földi pokolban, és apám sincs már velem több, mint 3 hónapja.
Egyelőre képtelen vagyok élvezni, és élni a rám szakad fene nagy szabadsággal. Fogalmam sincs mit hoz a jövő, az utam homályba vész. Bizonytalanul teszek meg minden ismeretlen lépést, stagnálok, értelmetlenül.