Igazából nincs jó kedvem. Sőt meglehetősen magam alatt tartok jelen pillanatban. Ahogyan a címsorban is olvasható, vegetálok napról napra, hónapról hónapra.
Itt elsősorban nem csak az anyagi érvényesülésemet helyezném előtérbe, hanem lépek egyet hátra és"en gross" vizsgálom a dolgot, a dolgaimat.
A munkában részben sikeresnek mondhatom magam, egy két csalódást leszámítva, amit olyan emberek okoznak, okoztak, akikkel évek óta munkakapcsolatban álltam.
Gondoltam, hogy szánok rá egy egész bejegyzést, de rájöttem, hogy még egy sort sem érdemelnek olyan csúszó-mászó férgek, akiknek pár tíz ezer forint többet ér, mint az adott szavuk és a becsületük. Lelkük rajta, én mosom kezeimet.
Visszatérve a nagy képhez, amit vizsgálok, elmélkedek rajta, rágom oda-vissza a dolgot, mint valami használhatatlan gumicsontot a loncsos eb az útszéli portán, rá kell jönnöm, hogy 37 évesen az önmegvalósítási skálámon 1 és 10 között vizsgálva is még mindig a béka segge alatt tartok. Legalább 5, de inkább 10 évvel vagyok lemaradva ahhoz mérten, ahol most lennem kéne. Stabil vállalkozással, lakással, kocsival, szerető asszonysággal az oldalamon. Ezzel szemben van albérlet, stabil alkalmazotti fizetés, ahol annyi egészsésügyi problémát szedtem össze az elmúlt 1 évben, mint az előző 10 munkahelyemen sem együtt véve.
Vannak alkalmi barátok, akikkel szökőévente tudok összefutni egy sörre, egy majdnem befejezett diploma, amivel nem sikerült az elmúlt 4 évben elhelyezkednem a szakmában sehol sem.
Jöhetnek a megalázható, éhbérért dolgozó lelkes huszon évesek, akiket ki lehet facsarni, és el lehet hajítani pár inasév után.
Egy deresedő halántékú, dörzsöltebb és tapasztaltabb pasas nem kell sehová. Őt már nehezebb egy az egyben hülyének nézni. Menjen a picsába! Ide nem kell.
Egy másodállás, ami döcögősen megy, és csak annyit hoz pluszban a konyhára, hogy ne legyenek napi megélhetési gondjaim.
Ha dolgom van, és ügyet intézek, akkor mehetek busszal vagy éppen lábbusszal. Jogosítvány/autó a kanyarban sincs.
Az, hogy a párkapcsolatot a szótárból ismerem, a szexet pedig csak a tv-ben látom, szintén nem a pozitív irányba billenti a mérce nyelvét.
Kollégám családos ember, de tegnap ismerkedik, ma meg már kefél valahol a városban. Ez sem én vagyok.

Persze vannak emberek, akik 60 egynéhány évesen még a belvárosi mekiben törölgetik a középiskolások tálcáit, és elégedettek vele, de én nem akarom ehhez a rasszhoz soroltatni magam a tömegben. Az előjelek alapján pedig ide tartok.
Károgok, pesszimista nem ember vagyok? Abszolút nem. Csak kínzóan realista, aki érzi azt, hogy a körülötte hömpölygő meleg áradat nem éppen egy lágy vizű folyó, hanem egy nagy kupac bűzlő, nyárspolgári szartenger. Egy szartenger, amiben időről időre elmerül, és nyel belőle. Az íze förtelmes, és egyre nehezebb kibukkanni a felszín alól, de a gyomra vészesen és végérvényesen megtelik, ha nem ér száraz partot hamarosan. Itt és most biztosan nem.
Most zárhatnám soraimat a szokásos motivációs fosrizsával, hogy a változás magját magadban kell elvetned, és csak rajtad áll a saját sikered kulcsa, de nem fogom...