Korábban nem igazán írtam róla, mivel nem akartam, nem volt fontos. De most úgy érzem muszáj vagyok.
Sosem ápoltam vele jó kapcsolatot kb. 4 éves korom után. Anya azt mesélte, hogy kisgyerek koromban rajongtam apámért, és szomorú voltam, sírtam, amikor dolgozni ment reggelente. Kitörő örömmel fogadtam mikor hazaért. Sajnos a későbbiekben ez gyökeresen megváltozott.
Halottakról jót vagy semmit, tartja egy mondás, de álszent képmutató lennék, ha csak azért nem írnám le a valóságot, mert a szemem előtt lebeg ez a népi bölcselet. 
Az őszinteség fáj, az őszinteség nehéz, de csillapítja az ember lelki terheinek súlyát.
Apám ivott. Mikor kisebb voltam kevesebbet, később többet, ahogyan az alkoholistáknál ez lenni szokott.
Kiváló szakember volt a szakmájában /autószerelő/ de mint magánember, apa és férj, csúfosan megbukott.
Nem éltünk jól, a napi részegeskedések miatt, amelyek egy emberöltőn keresztül napi rendszerességgel voltak terítéken.
Később anyagilag is eladósodtunk, amire a házunk is ráment, és albérletbe kényszerültünk.
Mikorra 18 éves lettem a családunk nemes egyszerűséggel földönfutó lett, akik egy albérletben tengetik a mindennapokat látszólagos célok, tervek nélkül.
Apámat ez különösebben nem zavarta, emelgette az üveget, és dohányzott mellette bőszen. Anyámat és engem semmibe sem nézett, ha éppen olyan napja volt. Hiába volt két testvére is, önző alkat volt, aki csak a maga dolgával törődött. Ennek ellenére nem jutottunk ötről a hatra.
Volt, hogy elköltöztünk tőle anyámmal egy másik lakásba, de csak ránk talált, és jött utánunk. Nem volt szívünk az utcára tenni, többször kapott "második esélyt."
Talán 6 évvel ezelőtt, amikor sikerült eljutnia a körzeti orvoshoz, megváltozott. Nem tudom minek tudható be, de a piát egyik hónapról a másikra fokozatosan elhagyta, és többé nem ivott egy kortyot sem.
A körzetis kérdezte, hogy iszik e még, mire feleltem, hogy már nem. Ő csak mosolygott rajta. Nem tudom mit mondhatott neki, de betalált rendesen, hiszen az addigi "tivornyák" rendre elmaradtak. Otthon kezdett a nyomasztó légkör felengedni.
Nem kellett úgy visszamenni a lakásba, hogy magunk se tudtuk, hogyan vár minket az öreg, aki 59 évesen elvesztett a munkáját, és 63 éves koráig, amíg nem nyugdíjazták, nem is dolgozott sehol. Rossz volt kimondani, de hova kellett volna egy majd 60 éves, öregedő autószerelő, akinek már nem olyan biztos a keze, mint 30 éves korában.
Lehet ivott, de ha a munkáról volt szó, akkor egy kortyot sem. Ennyi megállhatósága volt. Ő az otthon berúgós alkat volt. Lehet így nevelték annak idején. Ki tudja.
A tartós alkoholizmus és a cigaretta megtette a hatását, szívmegnagyobbodása lett, és tartósan magas vérnyomása. Hiába írtak fel neki gyógyszereket már 2012 környékén, pár hónap szedés után elhagyta azokat. Meg is lett az eredménye.
Miután letette a piát, apám egyre lassabb, és butább lett. Nem értettük anyámmal miért. Évről évre egyre rosszabb volt a helyzet.
2014-ben elköltöztünk abból a lakásból, ahol laktunk, át egy másikba, mivel hadiállapotok uralkodtak, és a főbérlő is áthúzott minket pár százezerrel az évek során. Nem maradhattunk.
Két évre rá, 2016-ban anya beteg lett, tüdődaganat. 15 hónapig küzdöttünk a kórral, amely végül maga alá gyűrte anyámat, és kiégetett egy darabot a szívemből örökre. A legjobb anya és barát ment el egy személyben, és elég komoly gödörbe kerültem miatta.
Sosem gondoltam volna, hogy ketten maradunk apámmal. Az életvitele miatt váltig meg voltam győződve, hogy anyával fogunk ketten élni, miután az öregem halálra itta magát. Akkor nem is bántam volna. Ma már szégyenlem ezeket a gondolatokat.
A sors fintora, hogy anya elment, faterom maradt, akiről egy 2017 szeptemberi kivizsgáláson derült ki, hogy tucatnyi mikro agyi infarktus miatt sorvadt el az agya olyan mértékben, hogy a kialakult demenciája ennek köszönhető. Anyával azt gondoltuk lehet SM-e van faternak, de ez a magas vérnyomás, a szabálytalan szívműködés, és az apró vérrögöknek tudhatók be. A sok évnyi cigi és pia visszavágott.
Egyedül maradtam egy olyan emberrel, aki hónapról hónapra egyre ostobább lett, de az önző cinizmusa megmaradt.
Tisztálkodni nem volt hajlandó, volt hogy hetekig nem fürdött vagy mosott hajat. A WC kagylót mindig én takarítottam utána, mert rendre összevizelte a prosztatája miatt, amivel nem volt hajlandó orvoshoz menni. Minden reggel ugyanazokkal a kérdésekkel indítottuk a napot.
Fél évig nem dolgoztam, de az őrületbe kergetett józanul is.
Állandóan az éhes vagyok, szomjas vagyok, csinálok e cigit, hozok e újságot kérdéseket, kijelentéseket lövöldözte, akár egy kisgyerek, holott önjáró volt, és önellátó is.
Sokszor vitáztunk és balhéztunk.
Nem tudtam anya utolsó kívánságát betartani, amikor azt kérte, hogy apámmal ne veszekedjek. Remélem megbocsátja ezt egyszer nekem.
Nekem nem volt önuralmam, így a kezem is sokszor eljárt, amikor nem kellett volna. Visszasüllyedtünk abba a szégyenteljes állapotba, hogy az özvegy apámat szóban, és tettel is fegyelmezi a saját fia. Bízom benne, hogy egyszer ezekért a dolgokért Te is meg fogsz nekem bocsájtani fater. Reménykedem benne.
Idegileg sajnos teljesen tropa voltam, amin csak rontott apám viselkedése. Volt kivizsgáláson a véres ülepe miatt, de erről korábban írtam. Az negatív volt. Egy hetet töltött a belgyógyászaton, ahol anya is meghalt annak idején.
Sajnos nem élvezhette sokáig a szabadulást mivel újabb baleset miatt kényszerült vissza a kórházba.
Április 16-a volt. Jöttem haza a munkából, amit április 3-án kezdtem egy új munkahelyen.
Apám az ajtóban várt szokás szerint, és az volt az első kérdése az én köszönésemre reagálva, hogy csinálok e neki pár szál cigarettát.
Nem törődött a formalitásokkal - Szia, milyen napod volt, hogy vagy? Bele a közepébe. A lényeg, hogy az ő igényei ki legyenek elégítve, a többi pont leszarós dolog.
Mondtam neki, hogy ha beértem a lakásajtón, és lepakoltam, akkor majd csinálok pár szálat, de addig is hagyjon békén.
/Okkal én csináltam reggel és délután neki a cigarettát. Ha ő töltötte, akkor egy kis csomag dohány 2 nap alatt oda volt. Ha én töltöttem neki, akkor elég volt 4 napig is./
Szóval mondanom sem kell, hogy nem hagyott békén, és ugyanezt a kérdést még legalább kétszer feltette 10 percen belül.
Hiába mondtam, hogy ha még egyszer megkérdezi, akkor egy szálat sem kap. Csak nem hagyott békén.
/Képes volt álmomból is felébreszteni, ha neki kellett valami, mondjuk a cigaretta, amely a világ közepe volt a számára./
Elfogyott a türelmem. Mikor ismét feltette a kérdését a szobaajtóban állva, odasiettem hozzá, és mérgemben megráztam a fejét, hogy hagyja már abba a folyamatos szövegelést. Csak azt akartam, hogy elhallgasson. Nagyon rosszat tettem vele.
Miután megráncigáltam, ő ellépett két lépést, és elvesztette az egyensúlyát. Lehet megszédült, nem tudom. Csak azt tudom, hogy elesett jobb oldalra, és én nem tudtam utána nyúlni, hogy visszatartsam. Egyenesen a parkettára esett, mint egy zsák ledobott krumpli. Jobb farpofával a földre zuhant. Elkezdett jajongani, hogy ez fájt neki. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel az eséssel megpecsételte a sorsát.
Az egyik heverőre ugyan felhúztam, de a lábát nem tudta felemelni magától, sem lára állni. Lehet törés.
Megint telefon, mentő, sürgősségi.
Este fél hét felé megkapjuk a diagnózist. Combnyak törés, műtendő.
Felveszik a traumatológiai osztályra, beviszem a ruháit még aznap este. A műtétre szerdán kerül majd sor. Szinte minden nap látogatom. Eszem is a kefét a történtek miatt, hiszen okozója vagyok ennek a balesetnek én is. Bízom benne, hogy ezen is túljutunk valahogy.
Szerdán műtét, gyomrom diónyi, telefon, sikerült a műtét, délután meglátogatom, de még nincs nagyon magánál. Majd holnap.
Csütörtöktől látogatom munka után. Apámmal gondok vannak. Nem együttműködő, nem használja a kacsát, az ágyba vizel. Leszedi magáról a pelenkát, és összekeni az egész ágyat széklettel. Kimenni ugye nem tud WC-re a törés miatt. Ez naponta ismétlődik.
A traumáról nem veszik át a rehabilitációs osztályra, mivel nem együttműködő. Néha zavart, néha nem.
Május 1-én kiteszik a traumáról, mit tehetek? Feladom az állásom, és itthon maradok vele. Ápolom, mosdatom, etetem, tornáztatom vagy marad Mezőkövesd, krónikus belgyógyászat, amit elfekvőnek is csúfolnak, és ott pár hétig benn marad még megerősödik, és majd kihozom.
Marad a B verzió. Az utólagos rossz választás. Ezt persze senki sem tudja előre, én sem.
Bekerül a kövesdi belgyógyászatra. Első nap bemegyek. Régi kórtermek, vizelet szag. idős emberek és segítőkész nővérek fogadnak. Adok is gyorsan 5 ezer forintot nekik "kávépénzre" hátha jobban odafigyelnek majd apámra.
Még aznap találkozom az öreggel. Frissen borotválva, hajat vágva fogad. Nagyon büszke a kinézetére, mutatja az arcát nekem. Örülök, hogy jó passzban van.
Kérdezem a nővért, igaz e a pletyka, hogy ide csak meghalni hozzák a betegeket? Próbálok burkoltan fogalmazni. Ő persze tagadja  a dolgot, és felhoz ellenpéldákat, amiket persze nem tudok ellenőrizni.
Az átlagéletkor az osztályon jóval 75+ év felett van. Egy ismerősöm azt mondja, hogy figyeljek, hogy az első emeletre kerüljön, ne a földszintre, mert oda azokat teszik, akikről már "lemondtak". Apám itt kap helyet. Próbálom elhessegetni magamtól a rossz szóbeszédeket.
Megfogadom, hogy csak pár naponta látogatom, amiből minden második vagy harmadik nap lesz. Ha nem vagyok benn, akkor telefonon érdeklődök az állapota felől. Mozgatta e gyógytornász, eszik e, együttműködő e.
Vannak jobb és rosszabb napok.
Azt észreveszem rajta, hogy rossz kedvű, alig kommunikál már velem is. Csak a távolba réved a tekintete, kissé zavart, beszűkült a világa.
Abban reménykedem, hogy pár hetet kibír, utána itthon majd erőre kap, és ezen is átlendülünk. Tévednem kell.
Sajnos le kell kötözni a kezeit, mivel folytatja a pelenka le, szétkenünk mindent dolgot.
Állítólag eszik, iszik, de a gyógytornász hol foglalkozik vele, hol nem. Nem jó irányba haladunk.
Május 5-én megkérdezi tőlem, mennyit időt kell még ott töltenie? - Még pár hetet fater - felelem neki.
/Időközben formanyomtatványokat keresek az interneten, melyik idősek otthona tudná fogadni őt, mivel a továbbiakban nem tartható az együttélés vele.
Lassan 24 órás odafigyelésre fog szorulni, én pedig ezt nem tudom nyújtani a számára munka mellett./
A vasárnapot kihagyom, hétfőn munka után úgyis meglátogatom.
Éppen elérem a mezőkövesdi buszt, látom egy szám keresett a telefonomon, lehet a kórház volt. Csak nem baj van. Nem hívom vissza, úgyis oda tartok.
Beérek a kórházba, benézek a 4-es kórterembe, ahol fekszik. Nincs magánál, alszik. Karjába infúzió kötve, valamit kap éppen. Ez nagyon nem jó.
Jön az egyik nővér, mondom ki vagyok. Ők kerestek a kórházból, a főnővér beszélni akar velem.
- A papa nagyon nincs jól - közli velem együttérző arckifejezéssel.
- Ez mit jelent? - kérdezem tőle, közben az ablakon bámulok kifelé az udvar irányába.
- Tegnap felment a láza, lehet tüdőgyulladást kapott. A vizeletében is vér volt. Adtunk neki antibiotikumot, hátha magához tér, de nem igazán.
- Akkor ez azt jelenti, hogy akár már ma is meghalhat?
A főnővér nem szól egy szót sem, csak jelentőségteljesen rám néz. Sok esetet látott már. Hallgatásából tudom, hogy fején találtam a szöget.
Akkor ennyi volt. Lelkem mélyén érzem, hogy ma látom utoljára élve az apámat.
Bemegyek hozzá a kórterembe, mellé telepedek egy kis székre.
A szemben fekvő bácsi 1 nappal korábban halt meg.
Megsimogatom a karját, majd az arcát. Elmosolyodik.
Nem tudom milyen ködös víziókban jár az elméje, de néha feleszmél, motyogni akar valamit, de nem értem mit akar közölni. Szerintem ő magam sem.
Ott vagyok vele pár órát, próbálok beszélni hozzá, de nem egyszerű. Emberek nővérek ki- be járnak a szobába. Ordít a Nóta tv az asztal sarkára rakott televízióból. Nem tudok vele kettesben lenni, hogy tisztességesen elbúcsúzzak tőle.
Csak annyit mondok neki, hogy ha maradni akar, akkor küzdjön, de ha menni szeretne, akkor csókolja meg anyát helyettem is. Fél öt körül nem bírom tovább és eljövök. Képtelen voltam ott maradni, és várni azt, hogy mikor hal meg.
Egy kicsit reménykedem, hogy átvészeli az éjszakát, és küzdeni fog az életért.
A korábban jó húsban lévő, kissé pocakos apám, most soványnak hat. A pocakja helyén csak egy horpasz jelzi a jelenlegi állapotát.
Május 7-én este éppen egy jó barátommal akarok találkozni, amikor fél kilenc után pár perccel megcsörren a telefon. Látom a számot, tudom, honnan hívnak.
Felveszem a telefont. Egy női hang. Megkérdezi ki vagyok, apámról beszél, adatokat egyeztet velem, majd a végén gyorsan közli, hogy nyolc óra után pár perccel, anya után nyolc hónappal később apám is itt hagy engem örökre.
Nincs szükség az idősek otthonára, a sors maga intézi el az ügyet. A kör bezárult. 35 évesen egyedül maradtam ebben a kegyetlen világban.