Egy ideje nem írtam már, de most úgy éreztem megint muszáj. Kisebb kavarodás is volt a jelszavam körül, de hála az Indás csapatnak, sikerült helyre állítani a rendet. Köszönet érte Nekik!

Szóval ez a hosszú hétvége is a végére ért. Nem igazán történt semmi számottevő az életemben ez alatt a négy nap alatt. Illetve mégis. Hat hónap után sikerült elmennem apám hamvaiért, hogy meglegyen a kissé bizarr "családegyesítés" a lakásban. Immáron két urna van két különböző polcon a nappaliban. A fehér anyámé, a fekete pedig apámé. Gyújtottam egy-egy gyertyát az emlékükre október 31-én, és mondtam pár szót. Remélem gondolatban ők is velem voltak. Újra együtt a család, még ha ilyen formában is.
Mikor hoztam haza apám urnáját, azt képzeltem, hogy mellettem ül a buszon, és az ablakon kibámulva gyermeki együgyűséggel az elrobogó tájat vizslatja. Kicsit magam mellett éreztem. Akárcsak most, akkor is könnyek szöktek a szemembe, ha erre gondolok. Igen, sajnáltattam, sajnáltatom magam egy kicsit, mert rendesen kibaszott az élet velük, velem. Nem volt jó életük, és még viszonylag rövid is. Nem tudom mit lehetne ehhez még hozzáfűzni. Talán egyszer egy jobb helyen újra látom őket, és visszaadja a sors azt, amit elvett tőlük, amit elvett tőlem. Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy szeretlek benneteket anya és apa!