Sok hónapnyi évődés után végérvényesen lezárul egy korszak az életemben, hogy egy új fejezet nyíljon meg helyette. Ott hagyom a trafikot, ahol 2014 óta dolgoztam.
Akárhonnan is nézem több, mint három év válik most a múltam részévé. Nem lesz semmis a számomra, de magam mögött hagyom, és nem nehéz szívvel teszem.
Elég volt a korán kelésből, az éjszakában való hazajárásból, és a minimálbérből.
Ki akartam sajtolni a főnökömből egy havi végkielégítést, mivel több, mint három éve ott vagyok, de ő alapos gazdasági megfontolás után letett arról a szándékáról, hogy nekem bármivel is kedvezzen. A büdös faszfej. Három évig vittem a vállamon a boltot, javítottam az elcseszett kollégáim elbaszott hibáit. Tartottam a kapcsolatot az üzletkötőkkel, és voltam naprakész.
Soha egy jó szó, soha egy dicséret vagy akár pár ezer forint, ami a markomat ütötte volna, tőle nekem a jó munkáért. /Ez csak természetes, ez a dolgod./
Mindezek mellett volt bőr a pofáján még megemlíteni, hogy én nem maradok ott, és várom meg a fizetésemelést, ha letisztázódnak a dolgok. Azok a dolgok, amik már egy éve húzódnak. Megmondtam neki, hogy nekem erre nincs időm. Kivárni a semmit. Persze megértette, hogy az én gazdasági megfontolásaim is mások. Nem akartam elkeseríteni, hogy egy középvállalkozáshoz fogok menni, kreatív munkát fogok végezni, és a mostani fizetésem majdnem dupláját keresem majd meg havonta. Minek is mondtam volna. Nem érdekli különösebben, és kurvára nem is tartozik rá, mint ahogyan egyetlen kollégámra sem, hogy mit kezdek magammal a közeljövőben, és merre visz az utam. Mindegyikük megbaszódhat ott, ahol van. A végkielégítésemet meg költse Viagrára az ügyvezető.