Elmondhatom, hogy második éve járok meditációra egy helyi mesterhez. Szükségem volt rá, hogy fejben összerakjam magamat, de erről majd a következő bejegyzésemben fogok kicsit bővebben értekezni.
A meditáció segít kiűzni az ego-t magadból, és önmagadra, a csendre, a belső útra koncentrálni arra az időtartamra még benne vagy.
Gyakorlat teszi a mestert, nem egyszerű feladat a mai impulzus cunami életben az elcsendesedés művészete. Ha viszont megvan, ott kezdődik a csodák világa, az állapot, amely érzésre akár az alvás és az ébrenlét közötti vékony mezsgye. Jó és nyugtató érzés.
Tegnap este is megvolt ez az érzés bennem. Mindezek mellé szűk, szinte semmi vacsora, majd alvás. 
Mindenki álmodik cifra dolgokat, én is, de az utolsó álmomra, az utolsó epizódra tisztán emlékszem a zagyvaságokon túl.
Egy szép barna vagy fekete hajú lánnyal sétáltam összeölelkezve a macskaköves utcákon, és közben anyámat hallgattam a telefon másik végén, és olyan dolgokról beszélgettünk, mint az utcán zakatoló autók hangja, illetve mit főzött nekünk ebédre. Elment ugyan egyszer a vonal, és idegesen hívtam újra tucatszor mire ismét beleszólt a telefonba, de beleszólt, hogy: Itt vagyok!, tudtam, hogy nem vesztettem el ott van velem az éterben.

Ennyi kell a boldogsághoz nekem, legalábbis most ennyi kellene, egy szerető társ, és anyám, aki még mindig élne... 

Ettől függetlenül nem tudnám elmondani, mikor aludtam ilyen jól utoljára.