Fura ez a Szenteste. Pont azért, mivel nincs benne semmi fura. Egy szokványos csütörtök kicsivel több cicomával, bejglivel és jobb kajákkal, mint az átlag hétköznapok.
Volt némi karácsonyi hangulatom délelőtt, de már elpárolgott. Meg be is taknyosodtam kicsit, ami most nem jönne jól, kovid időkben ugyebár.
Sorozat az esti program. A káposztám kész, fát nem is állítottam. Nincs dekor, semmi extra. Egyedül élek, minek.
A Privát kopó sorozatot poroltam le a Kern Andrással a főszerepben. Talán azért, mert megvan benne a kor hangulata, szelleme.
A fanyar humor, és az ébredező köztársaság, a korai 90-es évek életérzése. Amikor gyerek voltam, és minden színesebb, meg fényesebb volt a megszokottnál. 
Felnőni szívás, de mindenki átesik rajta. Maximum letagadja, és így éli le az életét.
Az utolsó epizódban Kern a saját apja, és annak társasága után nyomoz. Ez bennem is a felszínre lökött egy emléket apámmal kapcsolatban, anyám halála után.
Akkor az öreg szellemileg már teljesen rottyon volt, ha lehet így fogalmazni. A hosszú évek kezeletlen vérnyomása, a pia, a cigaretta és a mértéktelen kávé megtették hatásukat.
Az egyik este, amikor felébredt, megállt a szobám ajtajában, és ásítva megkérdezte tőlem:

- Nem tudod Lackó mikor jön haza?
Értetlenül bámultam rá.
- Fater, én vagyok az. Itt ülök a gépem előtt, nem látod? Nem ismersz meg?
Láttam az értetlenséget az arcán, aztán kitisztult.
- Ja, jól van, csak most ébredtem fel...
- Minden rendben van fater?
- Persze, csak álmos vagyok, nem is figyeltem.

Magyarázta nekem a dolgot.

Ettől függetlenül bennem megállt az ütő egy pillanatra. 65 évesen ilyen szellemi állapotban lenni.