Sok féle -fajta érzés kavargott már bennem, és talán a magány az egyik ezek közül, ami a legjobban tudja kínozni az embert.
Én most egy olyan "állatkertben" dolgozom /még mindig ugyanott/, ahol egész komoly fóbia alakul ki bennem a többi emberszabásúval szemben a nap végére.
Jól esik hazaérni az üresen kongó és csendes lakásba, ahol ráfordítom a kulcsot a zárra, és megszűnik körülöttem az a külvilág, amit nem tudok befolyásolni vagy szűrni úgy, ahogyan én szeretném.
A csenddel egy idő után megérkezik a magány is. Vannak napok, amikor jó lenne megosztani valakivel azt, ami van vagy éppen azt, ami nincs, megosztani a magány érzését.
De talán most jöttem csak rá, ahogyan az este találkoztam két régi ismerőssel, hogy a magány érzésénél van sokkal veszedelmesebb démon is. Úgy neveztem el: A sehová sem tartozás érzése. Az érzés, amikor különböző emberekkel, embercsoportokkal veszed magad körül, de érzed, hogy igazából egyiknek sem vagy eleme, hasznos része.
Ezt nem lehet pontosan definiálni, ezt csak érezni lehet. A kívülállóság érzése, ami földhöz vágja az ember lelkét egyetlen szempillantás alatt, és ott is hagyja.
Persze akadnak jobb, és rosszabb napok. Ez a mostani inkább kevésbé jó...