A tegnapi napom a rendkívüli szabadság jegyében telt.
Részben mert rendeltem egy új heverőt, amit a bútoros cég reggel fél nyolckor tudott kiszállítani, részben pedig Mátraházára kellett mennem gyógyszerekért anyámnak. De miért is kellett ehhez a rendkívüli szabadság? Elmondom.
Először is a heverő. Sokat nézelődtem a neten és olyan horror árak vannak egy spontán heverővásárlás esetén is, amit az ember vonakodva akar kifizetni egy eredendően funkcióbútornak szánt berendezési tárgyért.
A városban végig jártam a bútoros üzleteket, de fotelágyakat is 50-60 ezer között árultak, és innentől csak felfelé megy a licit. A heverők árai még rosszabbak voltak. Illetve jobbak, aminek a viszonteladó örül, én annyira nem.
Így a legjobb alternatíva a Megfizethető bútor lett, ahol 30 ezerért plusz 6 ezer szállítási költség, tudtam beszerezni egy új fekvő alkalmatosságot.
Ha ilyenkor az ágykeret meg matrac kombinációban gondolkodsz inkább, akkor legalább 80-100 ezer forinttal kombinálsz egyszemélyes ágy esetén, hogy valami jót kapj a pénzedért. Akárhonnan is nézem, de ez sok magyar embernek majdnem egy havi fizetése, szóval horror összeg.
Na de vissza a céghez.
A szállítást a rendelést követően visszaigazolták, 2-4 hét, erre számítsak.
Rendeltem már így egy másik bútort, és ott is 5 hétig tartott mire sikerült kiszállítaniuk. Ez részben a logisztikai kihívás, részben a gyártás függvénye.
Meg voltam róla győződve, hogy 4 hét a legalja náluk is, mire kiér a cucc. Hát nem. Jó másfél hét telt el a rendelés óta, és kaptam a levelet, hogy ők jövő héten szerdán hozzák 10:30. Pont, ennyi. Jó vagy nem?
Természetesen nem volt megfelelő az időpont. Ezért kivenni egy nap szabadságot, hogy 20 perc alatt felszenvedjek egy bútort a harmadik emeletre, mert ők így tudnak kiszállítani, nem oké dolog.
Telefonon közöltem, hogy majd 4-5 óra felé délután szívesen látom őket, amikor már otthon vagyok. Az úriember a telefon másik végén, aki csak „megfizethető bútor” néven mutatkozott be, közölte, hogy olyankor már nem dolgoznak ők sem. Sebaj, akkor majd a következő héten egy kora délutáni időpont jobb lehet, majd keressenek.
Ez a kora délutáni időpont lett a reggel fél nyolc lett. Legyintettem, csak jobb munka előtt, mint a délelőtt közepén.
De kanyarodjunk el a mátraházai történet felé is.
Szerdán sikerült beszélnem a mátraházai főorvossal, hogy anyám elég gyenge, és enni sem eszik, adjon valami ötletet, mit csináljunk. Erre közölte, hogy ha nem tudja megvizsgálni anyámat, akkor erre most mit mondjon.
Maga az orvos kettőnk közül – válaszoltam neki kurtán a vonal másik végén.
Hát ha már olyan gyenge, hogy mozogni sem tud, akkor ez megoldotta a kérdést – felelte nyersen.
…
Ez volt az a pont, amikor jó, hogy telefonon csevegsz valakivel, mert ha ott lenne melletted, akkor egyszerűen kettéhasítanád, mint egy száraz rönkfát szokás egy hűvös későőszi reggelen.
Hogy mondhat ilyet egy hozzátartozónak egy orvos?! Az őszinteséget nagyra értékelem, de ne fűszerezzük meg bárdolatlan seggfejséggel, mert az nem nyerő kombináció.
Rákérdeztem, hogy nincs e valamilyen hormon alapú készítmény, amely blokkolná a tumor által kiválasztott anyagot, ami azért felel, hogy a beteg étvágytalan legyen?
/Sajnos ez a helyzet. Ez a kis geci két fronton támadja az ember szervezetét. Egyfelől saját vérellátást képez magának, amin keresztül elszívja a neki szükséges tápanyagot a szervezettől, akár egy parazita. Másfelől pedig olyan anyagot is termel, amitől a beteg étvágytalan lesz. Persze a tumort ez nem érdekli. Feltépi a szervezet éléskamrájának ajtaját, és kipakol belőle mindent, amire neki szüksége van. Kerül, amibe kerül. Általában a beteg életébe…
Mondjuk a hormon alapú gyógyszer ötletét sem a kisujjamból szoptam ki, ott az internet, és ott akadtam rá, a neve Megyrina. Elméletileg blokkolja a tumor által termelt anyagot, így adva vissza a betegek étvágyát. Jókat olvastam róla./
Szóval rákérdeztem erre az orvosságra a jó doktornál, aki egyből rávágta, hogy de van ilyen. Ő még nem adott ilyet nekünk? – kérdezte.
Nem – feleltem.
Itt tartunk ma Magyarországon. Hozzátartozóként én adok tanácsot egy onkológus, tüdőgyógyász főorvosnak. Nem kell ecsetelnem a helyzet súlyosságát, hogy mekkora szarban is van a magyar egészségügy…
A lényeg, hogy a tegnapi bútorpakolás után 10 óra körül már zötyögtem Mátraházára a gyógyszerért, amiből ígért nekem a „jó” doktor.
Mondanom sem kell, hogy jó páran vártak rá, és nem volt az osztályon.
Szerencsémre a főnővér kisegített a bajból, és nem kellett megvárnom az orvost. Nem is igazán volt ingerenciám, akár csak egy mondatot is váltani vele.
Bepakoltam a hátizsákomba a cuccot, és irány vissza.
A buszig volt ugyan fél órám, de megnyaltam a hüvelyujjam, és sikeresen bestoppoltam magam egy öreg fuvarozós szakival Gyöngyösre. Innen is örök hála neki az önzetlen segítségért.
u.i: ma reggel bontottam fel az egyik palackot. A termék állaga és színe, mint a tejszín. A szaga pedig a lanolinos babaszappan, és a hintőpor elegyére emlékeztet… Sajnálom, hogy ezt kell megitatnom anyámmal, de a cél szentesíti az eszközt.
