A hétfői kezelésre való eljutás csődöt mondott. Ott voltunk felöltözve, és már az autó is megérkezett, de anyám lefújta dolgot, mivel olyan gyengének érezte magát.
Azt gondoltam sebaj, majd egy héttel később elmegyünk, addig gyűjt egy kis erőt, és próbálom etetni. Sajnos ez a lépés sem jött össze. Annyi ereje van, hogy az ágyon tudjon jobbról balra feküdni, mivel a combján kialakult felfekvést szellőztetni kell. Ocsmány vörös, és heges tyúktojás méretű valamit képzeljen el mindenki. Nem esztétikus látvány.
Vannak jobb, és rosszabb napjai. A mai pont egy rosszabb és nyűgösebb ezek közül.
A napi étel teljesítménye este hét óráig, amikor ezeket a sorokat írom, egyetlen poharas kefir volt. Se több, se kevesebb. Alig eszik, alig iszik. A súlyát pár napja mértem, alig verte a 81 kilót. Már mérni sem merem lassan.
Tegnap azt mondta, hogy főzzek ma paprikás krumplit meg uborka salátát, mert jól esne neki. Megtettem, de szerintem két kanál ételnél többet nem fog belőle legyűrni. Tudja, hogy baj van, én is tudom. Az elkeseredettségemet már düh váltotta fel. Ezt néha a depresszió, a kompromisszumkeresés, és a bánat is fűszerezi. Nem tudom megfogalmazni ezt az érzelmi katyvaszt, amiben vagyok.
Szóba került, hogy konzultáljuk a körzeti orvossal, mivel már azt is hangoztatta anyám, hogy el akar innen menni máshová. Kórházba vagy szanatóriumba, maga se tudja. Attól félek, hogy ha ez megtörténik, akkor többet onnan nem jön már vissza.
A múlt hét hétfői beszélgetés alkalmával a főorvos a telefonban "megnyugtatott", hogy azért dagadt meg a bal melle, mert a daganat valószínűleg már oda is szóródott. Se vizsgálat, se CT lelet, de ő látatlanban megmondja a "tutit" a hozzátartozónak. Ilyen orvosokkal vagyunk körülvéve...
Mindenképpen beszélnem kell a körzetivel, mit tegyünk.