Jó pár nap eltelt mióta utoljára bejegyzést hagytam ebben a virtuális naplóban, és valahogy mindig odáztam az írást, magam se tudom miért. Talán unalmasnak és túl fájdalmasnak hatnak manapság a bejegyzéseim, de rendhagyó módon többet foglalkozom anyámmal és az ő megromlott egészségével, hiszen ez az, ami most a leginkább foglalkoztat. Az vesse rám az első követ, aki máshogy cselekedne egy hasonló szituációban.

Keddi napon mentem el anyumért a szanatóriumba. Szegény már nagyon várt, számolta a napokat visszafelé mikor jöhet majd el. Pihenés ide, jó levegő oda, ez akkor is csak egy kórházi intézmény tele beteg emberekkel, és emberi drámákkal, amit nap nap után élt át az egyén.
Egyik ismerősöm szerint volt olyan nap, amikor öt ember tért örök nyugovóra az intézmény falain belül. Állítólag naponta 10-12 új tüdőbeteg érkezik hozzájuk, akiknek egy része rákos is. Borzalmas statisztikai adatok.

Szóval, hogy a lényegről is értekezzek, anyám már nagyon várt. Reggel a recepcióig sem kellett elmennem, mivel jött elém a hosszú járdán, ami a főépület mellett van. Jó kondícióban volt, de elég sápadtnak tűnt szegény, amikor megláttam. Sok nap nem érte az elmúlt egy hétben.
A súlya szerencsére nem változott, de a vérnyomása kissé magas lett, aminek nem tudjuk az okát. A kórházi menü szerencsére nem tett benne kárt, pedig láttam mit adnak ott a betegeknek "étel" gyanánt. A reggeli például egy műanyag fólia, amiben egy zsömle, egy diétás kocka vaj, pár szelet parizer, és egy negyed paradicsom van összegyömöszölve, golyóvá gyúrva. Már bánom, hogy nem csináltam fotót róla. Megérne egy misét, a hogyan vegyük el valaki étvágyát témakörben.
A fáradtságtól, és a betegségtől függetlenül lecsó volt a napi menü, amit mindenki jó ízűen fogyasztott aznap. Ő is kivette a munkából a részét, nem látszott rajta, hogy hónapok óta bántja a testét ez a kórság. Szerencsére az általános fizikai állapota jó, és az 55%-os tüdőkapacitást is sikerült az egy hét alatt majd 70%-ra tornáznia. Ebben szerepet játszott a jó levegő, és a hörgőtágító injekciók sora is, amit kapott a nővérektől egy nap kétszer.
Állítólag a főorvos is dicsérte az eredményeit.

Sok időnk nem volt lazsálni, mivel szerdán izotópos tüdővizsgálat az egri kórházban, csütörtökön pedig a pesti Onkológiai Intézetben volt jelenésünk a sebész főorvosnál.

Aznap ismét a tyúkokkal keltünk, hogy még nyolc óra előtt ott tudjunk lenni az intézetben, rendelési idő előtt. Hát ha azt gondoltuk korán végzünk, és lesz pár vizsgálat, akkor tévedtünk. A sorszám osztó automatából hosszú cetli kanyarodott ki, rajta időpontokkal, és helyekkel.
Szerencsére a főorvos minket fogadott először. Anyámtól vettek tenyésztésre nyálmintát, amit a negyedik emeletre kellett felvinnünk. Onnan irány az első emeleti EKG és vérvétel. Itt időztük a legtöbbet. Annyi emberrel egyszerre még nem találkoztam kórházban, mint ott. Kb. százan lehettünk, aki csak a vérvételre várt. Sorszámot mindenhol tépni kellett. A szerencsésebbjének a többi betegtárs segített a műveletben, még a kevésbé szerencsés húsz perc várakozás után jött rá, hogy sorszám nélkül itt nem lesz semmilyen ellátás. Akadtak sorszám nélküli potyázók is.
Szerencsére anyám először EKG-re jutott be, majd kb. húsz perc után a vérvételre is.
Időközben gyors ismeretséget kötöttünk egy roma férfivel és a lányával, akik hasonló cipőben jártak sajnos. Egymást húzva, kisegítve, tájékoztatva vágtuk át magunkat a rendszer útvesztőjén. Hol ők kérdeztek, néha mi válaszoltunk egy- egy kérdésükre. 
Érdekes, hogy a baj mennyire össze tud kovácsolni teljesen különböző embereket. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, ahogyan szól a mondás is.
Ezt az emeletet is abszolváltuk. Jöhetett egy másik épület, és benne az altatóorvos, akivel szintén konzultálni kellett.
Újabb sorszám, hosszú várakozás egy másik fehérre festett folyosón.

Az aneszteziológus egy fiatal férfi volt, és nem mondott túl sok jót anyukámnak. Szerinte a tüdeje elég gyengécske, és bizony ott van a COPD betegség is, amely a dohányzás következtében bizony elölt némi tüdőszövetet. A kettő együtt nem teszi egyszerűvé a műtétet, így az altató főorvossal történt konzultáció után azt a javaslatot kaptuk, hogy a teljes jobb tüdő esetleges eltávolítása nem lehetséges alternatíva. A jobb lebeny három részből áll ugyanis, és a hörgőbe szorult gombóc jelen esetben a felső lebenyben található. Maximum ezt lehet eltávolítani, mást nem. Eléggé megütődve hallgattunk az orvos szavait, aki egy félreeső helyen közölte a hírt. Anyum szerint ez volt az a pillanat, amikor hálapénzt kellett volna az orvos zsebébe csúsztatni, mivel az altatóorvosnak, és a sebésznek ilyen esetben szokás.
Viszont én meg úgy gondolom, hogy az ember akkor legyen hálás, ha kapott valami jót a másik embertől, így csak a jól végzett munka után jár jutalom. Szerintem ezzel mások is egyetértenek.

Ezután ismét séta következett a sebész főorvos szobájához. Lassan egy órát ütött az óramutató.
A sebész kellő magabiztossággal nézte át a papírokat, miután megérkezett az ebédjéről. Rá is mutatott, hogy az altatóorvos kellően ránk ijesztett, mi persze nem ellenkeztünk. Magabiztossága, és nyugodtsága ránk is átragadt. Ő közölte velünk, hogy szerinte elég lesz azt a felső lebenyt is kivenni, de bővebbet csak akkor tud mondani, ha ugye "belevágott" a dolgokba. Ez képletesen szólva is egy béna orvosos vicc. Azt még gyorsan megjegyezte, hogy a 21-i műtét csúszik egy súlyos eset miatt, így anyukámat csak 27-én tudja majd kezelésbe venni. Azt gondolom, hogy azon a hat napon nem sok fog múlni.
Annyi biztos, hogy anyum jobb válla fáj, ami a betegség szövődménye lehet, és érdekes módon a verejtékezése a testén csak a bal oldalára korlátozódik, amit szintén ennek "köszönhet". A rossz közérzet, és az állandó hőemelkedés, és a köhögés ugye már csak a ráadás.

Nagyon bízok benne, hogy erős lesz, és megbirkózik ezzel az akadállyal is. Ezt a csatát a műtőasztalon csak ő tudja megvívni, más nem. Bármit odaadnék azért, hogy cserélhessek vele azon az asztalon, de sajnos ez nem áll módomban. Fél a műtéttől, és fél attól is, hogy balul üt ki valami. Én is félek, de a remény és a hitem megvan. A hitem abban, hogy meg fog gyógyulni, és ehhez óriási és szükségszerű lépés ez a műtét.