Csütörtökön útba ejtettük anyámmal a budapesti Onkológiai Intézetet. Itt kellett egy sebész főorvossal konzultálnunk a továbbiakról.
A sors fintora, hogy a konzultáció napja pont a 34. születésnapomra esett.
Hajnali kelés, fel Budapestre, átkavarodni metróval a fél városon, és beesni az intézetbe 7 óra 41 perckor. Ilyen korán érkeztünk és már az 50-es?! sorszámot kaptuk. Igen, az 50-es sorszám.
Eszméletlenül sok beteg ember egy hatalmas hodályban, amely leginkább egy rendszerváltás körüli szállodára emlékeztetett minket az előtere alapján.
A második emeleti sebészeti ambulanciára mentünk. Fehér falak, fehér számozott ajtók, és váró betegek mindenfelé, ameddig a szem ellát.
A legszörnyűbb látvány, amikor a tizenéves forma kislányt kíséri az apja a folyosókon, és nem az apa a beteg. Azt hiszem ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Annyian várakozunk, mint a pelyva. Fél tizenegy körül ránk kerül a sor. A 40 körüli sebész főorvos jó fej, és nem kertel. Szeptember 21-én lesz anyám műtétje. Ez a legjobb esély, nincs mese. Mondja, hogy lehet kemoterápiázni vagy sugarazni, de sok semmit egyik se ér. A szikénél még mindig nem tudnak jobb alternatívát.
Azonban anyám tüdeje nem teljesít valami fényesen, így egy hetes mátraházai beutalóval leszünk gazdagabbak. Jövő héten szerdán egy hétre elvonul az én anyukám tüdőt tágítani a Mátra szívébe, hogy a műtétre elég erős legyen a szervezete.
Kockázat van, de az orvos 75, 80 éves embereket szokott operálni és túlélik a beavatkozást, így szavaiból azt vettem ki, hogy nincs mitől tartanunk. Szimpatikus volt első látásra.
Háromnegyed tizenegy körül kissé megkönnyebbülten "menekülünk" kifelé az épületből. Döbbenten meredek a sorszámot osztó gépre. 221 alig három óra alatt. Hiába a sok statisztika, és a számok. Mind porhintés csupán. Addig amíg a saját szemeddel nem látod, nem is tudod mennyire beteg a magyar ember.
Idehaza a tüdőgondozóban másnap délelőtt az ügyeletes tüdőgyógyász lecseszi női felmenőmet, hogy ilyen tüdőkapacitással miért nem kapott még gyógyszert. Persze anyámat hiába kérdezi, nem ő az orvos...
Felír neki egy inhalátort, aminek az ára 18 ezer forint, és hörgőtágításra alkalmas. Persze előtte gyorsan konzultál a mátraházai főorvossal, hogy ha esetleg belekötnének a 90%-os térítésű receptbe, akkor védje meg őt.
Itt tart az egészségügy, hogy suttyomban kell támogatott gyógyszert felírni olyan embereknek, akik 40 évig fizették a társadalombiztosítást, és sosem élősködtek a rendszer testén. Roppant mód dühös és szomorú vagyok.
A mai nap a vásárlásé volt. Pár apróság a szerdai induláshoz. Pizsama, de nem akármilyen színű, és persze pöttyös. Papucs, zokni, és egyéb fehérnemű vásárlása, egy új melegítő. Meglátjuk, mit hoz a holnap. De ez a huzavona roppant mód fárasztó. Nekem is, mint kívülállónak. Mindenki el tudja képzelni, mit érezhet anyám, aki a depresszió, a jó kedv, a remény, és a betegség nyomása alatt görnyedezik. Éppen mikor, mit érez.
DE mellette vagyok, támogatom, és együtt győzni fogunk. Próbálom ezt plántálni belé is nap, mint nap. Néha több, néha kevesebb sikerrel.
Nincs más alternatíva, és kész!
