Nem vagyok az a picsogós típus, de ami pénteken történt velem, az már az elmebajjal határos. Délután kettőkor végeztem a műszakommal, és hazajöttem. Általában éjjeli bagoly vagyok, így öt óránál többet nem alszom akkor, amikor reggelre megyek dolgozni. Ezért a hiányzó alvásidőmet délután pótolom. Most is ez történt. Talán délután öt felé feküdtem le aludni, és egyből elnyomott az álom. Tudtam, hogy szombaton is le kell húznom egy műszakot reggel hattól kettőig, és mindig ügyeltem arra, hogy ne késsek a munkából, ha már a kollégák közül nem is egy volt olyan, aki több, mint egy órát is késett, mert egyszerűen elaludt reggel, és kész. Szóval felébredek a pénteki délutáni alvásom után, és egyből az órára nézek, 6:47. Olyan sebességgel pattantam fel az ágyról, ahogyan még szinte soha. Járkáltam fel- alá a szobában, kerestem a farmerom, a zoknim, közben 120-as tempóval kalapált a szívem, és fájt a mellkasom bal oldala. Úristen, elkéstem a melóból, mi lesz most. Kb. 10 másodpercig futkostam, mint a mérgezett egér mire összeraktam a képet, hogy péntek délután 18:47 van. Nem tudom miért, de a lelkem mélyén burjánzó idegbaj elhatalmasodott rajtam, soha korábban ennyire, mint akkor. Na ebből van elegem. Meg lassan magamból is.