Ma délelőtt voltam fotózni, meg riportot készíteni egy apartmanháznak, amiből majd reklámfilm lesz. Nem volt sok idő, össze- vissza talán egy órát ha ott töltöttem a kollégáimmal. Nem csak együtt dolgozunk, de jó ismerősök is vagyunk több éve már, de valami megváltozott a kapcsolatunkban. Ők ketten teljesen egy hullámhosszon vannak, még én az ötleteimmel, tanácsaimmal teljesen kívül rekedtem a bizalom legbelső körén, amit ők alkotnak. Olyanná váltam, mint egy felesleges pótkerék, amelyre csak akkor van szükség, az eredeti már megfáradt. Lehet csak én látok rémeket, de ez az érzésem. Nincs meg bennem az igazi csapatszellem érzése, az, hogy tudom és érzem, hogy most jókor vagyok jó helyen. Ezt nem lehet tudni, ezt éreznie kell az embernek. Mikor végeztünk és eljöttem, kongó ürességet, és magányt éreztem. Nem tudom miért kerítettek hatalmukba ezek az érzések, de cefetül éreztem magam a bőrömben. Óriási emocionális "gödröt" ástam magamnak, és önként gyalogoltam bele azokkal a kételyekkel, és félelmekkel, amiket az évek során felhalmoztam magamban. Egyelőre nincs kiút a gödörből, és amikor már azt gondolom, hogy ennél nincs lejjebb, akkor mindig jön egy olyan élethelyzet, amivel még mélyebbre taszítom magamat. Ennek a gödörnek sok tényezője van, miért is lett ekkora, miért sikeredett ilyen mélyre. Talán az egyik ok a saját sikertelenségem, mivel eddig még nem valósítottam meg önmagamat úgy, ahogyan szerettem volna. Óriási magasságokat tűztem ki célul, de a megvalósítás felé vezető ösvény a restség köveivel van kirakva. Úrrá kellene lennem a saját kételyeimen, aggályaimon, de ez egyedül elég nehéz. Itt jön a képbe a párkapcsolat hiánya, hiszen minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő, tartja a mondás. Azt érzem, hogy ebben a városban, ahol születtem és élek immáron több, mint harminc éve, nem kínál nekem semmit, amivel végre oda juthatnék, ahová szeretnék jutni, legalábbis ezt gondolom. Már a főváros, Budapest lehetősége sem vonz annyira, mivel ott sem lehet az embernek úgy kiteljesednie, anélkül, hogy ne menne le kutyába, és nyalna seggeket, hogy elérje a céljait. Talán a külföldi munkavállalás, egy jobb élet reménye, de ott vannak a szüleim, akik elmúltak már hatvan évesek. Vérzik a szívem ha arra gondolok, hogy hátra kell őket hagynom, ha nem is örökre, de hosszú hónapokra, esetleg évekre. Tudom, hogy valamit valamiért, de akkor is.