A reggeli kelést követően elég komoly fajsúlyú, és komor beszélgetésem volt anyámmal. Az egész napomra rányomta a bélyegét, pedig az este lehet tartogat még meglepetéseket a számomra munka fronton. Majd kiderül.
A lényeg az, hogy reggel megint megmértem a súlyát. Az elmúlt napokban nem sokat evett, étvágya se nagyon volt. A mérleg digitális nyelve éppen, hogy átverte a 84 kilogrammot. 
Szörnyű volt látni, hogy pár nap leforgása alatt ismét vesztett a súlyából majd 2 kilónyit. Borzasztó érzés volt szembesülni ezekkel a számokkal, amikor az ember tisztában van azzal a ténnyel, hogy a rákos betegek kétharmadát az alultápláltság viszi el, és nem a betegség vagy annak valamely szövődménye.
Dühös voltam anyámra, és megmondtam neki, hogy ha így folytatódik a dolog, akkor az idei karácsonyt már nem éri meg. Istenem, hogyan lehettem ennyire gonosz vele?! 
Az igazság az, hogy el vagyok keseredve, és idegileg is teljesen ki vagyok már készülve. Feszült vagyok, és mindenre ugrok, ha kell, ha nem.
Az apám is megnehezíti az életemet rendesen. Ő szellemileg van teljesen leépülve. Már egy két tételes bevásárlólistát sem lehet rábízni anélkül, hogy el ne keverne valamit.
Tegnap a munka után mikor hazaértem, és kinyitottam a hűtőajtót, akkor láttam meg, hogy a polcok úsznak a tejben. Az öreg felbontotta a zacskós tejet, és tartó nélkül beállította azt az egyik polcra. Mondanom sem kell, ha kinyitja az ember az ajtót, azonnal borul, és ömlik is kifelé.
Persze ő ezt tagadta, de mivel anyám volt csak otthon, meg ő, nem volt nehéz kitalálni, hogy ki a ludas a dologban. Egyszerűen az idegeimre megy. Nem bírom már őt sem, és a hülyeségét sem tolerálni. 
Ápolatlan, igénytelen, akaratos, és mérhetetlenül ostoba lett. Olyan mintha nem is 64 hanem 84 éves lenne. Mind fizikálisan, mind szellemileg teljesen lepusztult. 
Ha ez nem lenne elég, akkor ott van anyám. Látom a fájdalmat és a szenvedést az arcán. Lassan többet alszik, mint amennyit ébren van. A fájdalom gátolja bármilyen munkavégzésben.
Mondtam neki mikor dühös voltam, hogy évekkel korábban könyörögtem, hogy tegye le a cigit. Kérleltem, hagyja abba, mert nem lesz jó vége a dolognak. Mintha megéreztem volna előre a bajt. Magam sem tudom, csak érzem.
Akkor azt mondta, hogy neki ennyi öröme van az életben, és ha meg kell dögleni, akkor meg kell dögleni valamiben. Erre tessék.
Lehet itt bármilyen lelki eredetű okra visszavezetni a betegség kialakulását, de 10 tüdőrákosból 9 dohányzott életében. Ezek tények.
Aztán néha felteszi a kérdést, hogy vannak tőle rosszabb emberek is, akik napi két dobozzal füstölnek el és semmi bajuk. Miért pont vele történik ez? 
Az igazság az, hogy több mint 40 évig dohányzott. Mire számított? Magas labdára?
Sajnos én is csapongok, és nagyon szeretném, ha "happy end" lenne ennek a történetnek a vége, de most nagyon borúsan látom a jövőt.
Remélem holnap új nap, és új remény köszönt ránk.