Csütörtök reggel alig dobott ki az ágy, már csörög anyám telefonja. Ránézek a faliórára 6 óra 51 perc. Ki lehet az ilyen korán és mit akar. Persze mire kiérek a konyhába, ahol töltőn a készülék, addigra elhallgat. A kijelzőn a mátrai intézet telefonszáma. Gyorsan összerakom a képet, hogy biztos a főorvos akart hívni minket, bár későbbi napra ígérte.
/Most, hogy az amerikai kemoterápiás módszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, akadt még egy másik lehetőség, amely francia.
Azt mondta az orvos, hogy 50% esélye van bekerülni anyámnak a programba, mivel 20 betegéből 10 volt alkalmas a vérvizsgálat szerint a kezelés megkezdésére, amely közvetlenül az immunrendszert rázza gatyába./
Ekkor már anyám is ébren, kissé izgatottak vagyunk, miért ilyen korai a telefonhívás? Ilyenkor mindenki hajlamos a rosszra gondolni egyből, de hogy őszinte legyek a rossz híreket nem szokták kora reggel tálalni az embernek, arra ráérnek később is. Nekem ez volt az okfejtésem.
Kicsivel később sikerül beszélni az intézettel, és az orvossal is. Nem lehet eldönteni ki volt lelkesebb, de valószínűleg maga az orvos, aki reggel 7 előtt már telefonált a hírrel, hogy pozitív lett a vérteszt, és anyám benne van az új programban. Újabb esély, új remény.