Az utóbbi időben rendesen begubóztam a saját magam által kreált elefántcsont tornyomba, és sehogyan sem akaródzik onnan kijönni. Hosszú volt ez az év, és én nagyon elfáradtam.
Ma Gábor ismerősöm, ex kollégám, ha fogalmazhatok így, írt nekem, hogy rendezvényzáró buli lesz az egyik szórakozóhelyen, és ők mennek az asszonnyal, csatlakozzak én is.
Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban ment el a kedvem az egésztől. Nem akartam olyan emberekkel találkozni, akik a múltam részét képezik, és nincs mit mondanom a számukra. A korábbi barátságok, jó ismeretséggé szelídültek, és nem tagadom, hogy ennek én is az okozója vagyok. Nem akarok olyan emberekkel találkozni, akik a barátomnak vallották magukat, majd amikor közös üzleti vállalkozásra adtuk a fejünket, az első adandó alkalommal a bizalom körén kívülre száműztek. Mit mondhatnék nekik? Miről beszéljek velük? Teljesen kiüresedtek az érzelmeim velük kapcsolatban. Van közös múltunk, de nincs közös jövőnk, és hiszem azt, hogy ez nem csak a véletlen műve, hanem valami újnak a kezdete.
Magam kell járnom az utam, és magam felé tartozom elszámolási kötelezettséggel, amely valahol az elveszettség érzését táplálja bennem, mindazonáltal szabaddá is tesz. Ez a kettősség nincs meg egymás nélkül.
Minden ember tartozni szeretnek valahová, valakikhez. Én azt gondoltam, hogy hozzájuk, a közös ügyhöz tartozom, de tévedtem. Sok indulat volt, amelyet irányukban tápláltam, de az idő ismét bölcsen szólt közbe, és oszlatta el a harag kavargó fellegét, hogy végre tisztábban lássak. Ezért pedig végtelenül hálás vagyok.