Dühös vagyok. Dühös vagyok mert hónapok óta megy a huzavona anyám egészségi állapota körül. Dühös vagyok mert már a két kezem is lassan kevés lesz ahhoz, hogy megszámoljam mennyi vizsgálatot végeztek el rajta érdemi beavatkozás nélkül. Dühös vagyok mert a sebészorvos a műtétjén "közbejött valami sürgős" felütéssel tolt 6 napot. Dühös vagyok mert a magyar egészségügyben addig keringett, amíg a kisebb bajból nagyobb nem lett, és a daganat a tüdejében inoperábilissá vált, így meg is műtötte az orvos meg nem is. Dühös vagyok mert ez a rémálom még mindig nem ért véget, és nem tudom hová tartunk, nem tudom mit hoz a holnap. Dühös vagyok, mert most jön a fekete leves a kemoterápia és a sugárkezelés formájában, amivel tovább kínozzák őt az orvosok, és még az sem biztos, hogy segíteni fog. Dühös vagyok a rendszerre, dühös vagyok magamra, dühös vagyok a tehetetlenségemre, és 13-án csütörtökön mehetünk varratszedésre. Kíváncsi vagyok mivel fog előállni az orvos...