Ez a nap is elérkezett. Volt ugye hat nap csúszásunk a műtét kapcsán, de ma reggel ismét Budapest felé kellett vennie az irányt.
Az ambuláns lapon 7:30 volt ismét megjelölve érkezési időpontnak, de aki tömegközlekedik az tudja, hogy Budapestre 140 km távolságból nem lehet odaérni az "első felvonásra".
Nyolc óra után megérkeztünk, regisztráltunk ismét, és a 3-as épületbe kellett mennünk, mint legutóbb, amikor az altatóorvossal konzultáltunk a műtétet megelőzően.
Most a negyedik emeletre, a mellkas sebészeti osztályra vezetett utunk, ahol fél tizenkettőig nem igazán szólt hozzánk a kutya sem.
A nővérek jöttek és mentek, de a főnővér valamilyen számunkra ismeretlen szisztéma szerint szólította a betegeket. Anyukám volt a negyedik, mondtam is neki, hogy jó három óra üldögélés után most már ő is kerekedjen fel és jelentkezzen ha a főnővér a következő beteget kéri majd, mert így napestig itt fogunk ülni.
Szerencsére innen már gördülékenyebben mentek a dolgok. Anya két ágyas szobát kapott, külön zuhanyzóval, és szép panorámával. Már ha ez érdekli az embert egy tüdőműtét után.
Sajnos a véreredménye nem jó, ahogyan a főnővér mondta, és a műtét után, amelyet két órásra tervez a sebész főorvos, lekerül az intenzív osztályra megfigyelésre, mivel a tüdőkapacitása nem megfelelő jelen pillanatban. Mondanom sem kell, hogy tegnap este megvolt az egymásra borulós sírás, és ma hajnalban apámnál "tört el a mécses", amikor kiléptünk anyámmal a lakásajtón.
Nagyon félek a holnapi műtéttől, és rettegek felhívni az információs számot is, amit kaptam, mert nem tudom milyen híreket kapok majd felőle. Elméletileg egy két órás műtét nem egy nagy beavatkozás, de a rossz tüdőkapacitás, és a több mint egy hónapos hörgőtükrözéses lelet sem valami fényes. A körzeti orvos szerint, aki a paráztatás nagymesterévé nőtte ki magát a szememben, nem lehet tudni mit talál az orvos a betegben, amikor felnyitja azt, hörgőtükrözés ide, CT oda. Köszi, jól megnyugtattál mindenkit!
Más egészségével ugye mindig könnyebb hazárdírozni, főleg ha nem hozzátartozó az ember.
Búcsúzóul még megcsókoltam és megöleltem anyámat úgy, mintha hónapok óta nem szorítottam volna magamhoz, és éreztem volna a teste melegét, és a bőrének az illatát. Megmondtam neki, hogy ne merészeljen itt hagyni engem a slamasztikában!
Sikerült majdnem elbőgni magam abban a pillanatban, és most is, amikor ezeket a sorokat írom, de erősnek kell lennem, és neki is. Sok dolga van még az életben, sok dolgunk van még az életben együtt is.
Elméletileg október 2. vasárnapig van kiírva, hogy ott fogják tartani a sebészeti osztályon, és szóba került valamilyen mátraházai rehabilitáció is a műtét után, de ez még a jövő zenéje. Először a sikeres műtét, aztán jöhet a többi dolog is. Az orvosi hálapénzről már ne is beszéljünk. A sebészorvost Dr. Kocsis Ákosnak hívják, és a főnővér elmondása szerint szakmájának egyik legjobbja. A műtétre holnap délelőtt fog sor kerülni, és másodikként került anyám Kocsis keze alá, aki egy másik pácienssel indítja a napot. Remélem kellően tud majd koncentrálni.
Mikor visszaértem a városba a pesti túra után, bementem a Bazilikába, és gyújtottam három mécsest a családomért, anyának, apámnak, és magamnak egyet. Kértem az Istent, hogy legyen velünk, és legyen anyámmal végig.
Nem tudok mást írni, kifogytam a szavakból. Most feszült órák, és egy érdekes éjszaka következik mindenki számára.
Holnap reggel pedig megyek dolgozni, és reménykedem majd egész nap. Fejben valahol egészen máshol fogok járni. Bízok Istenben, bízok az orvos kezében, és anyám akaraterejében, hogy minden rendben menjen.