Szerda reggel megérkeztünk a mátraházai szanatóriumba anyukámmal, ahol a következő hetet fogja tölteni.
A levegő mámorítóan friss, az idő pedig egyszerűen csodás volt. A betegfelvételről a harmadik emeletre irányítottak minket, ahol a nővéri szobában gyors adategyeztetés, vérnyomás mérés, mérlegelés következett. Szegénynek magas volt egy picit a legendásan optimális vérnyomása, de hát kinek ne lenne az, egy ilyen szituációban.
Ideiglenesen egy üres szobába kellett beköltöznie, mivel egy másik két ágyasból csak délután megy el a néni, kaptuk a tájékoztatást. De ha gondolja, akkor maradhat ott is, ahol ideiglenesen van, de akkor a folyosó végén kell használnia a közös zuhanyozót - mondták a nővérek.
Nem is volt kérdés, hogy a délutáni opciót választotta anyukám, ahol két kórteremnyi, alig fél tucat ember osztozott egyetlen fürdőn, és nem egy egész osztálynyi.
A szobák egész kulturáltak belülről. Fehér minden, de van éjjeli lámpa, konnektor aljzatok, zárható saját szekrény, ami manapság nagy előny, hallgatva a városi rémtörténet legendákat, ahol a földszinten a liftbe betolt vajúdó édesanya a kórház második emeletére érve már jegygyűrű nélkül távozik a liftből. Szóval nem árt az óvatosság.
Nem sok időnk van. Nekem megy vissza a buszom a megyeszékhelyre, délután kettőtől dolgozom.
A lepakolás után lemegyünk a földszintre, szemrevételezzük a legfontosabbat, ami egy idegen helyen csak lehet, a büfét. Olyan felszereltséggel nem láttam még ilyen kereskedelmi egységet, mint amilyen ez volt. A zöldségtől a felvágottakon át a süteményekig chipsekig minden volt.
Háztartási eszközök, poharak, szépségápolási cikkek, ameddig a szem ellát. Egy falusi vegyesbolt kínálata szégyenkezve szűkölne a "bőségszaru" láttán, amit a betegre és a pénztárcáikra zúdít ez a büfé.
Megöleljük egymást, én indulok a buszmegállóba, ő megy légzéspróbára, és EKG-re.
Szomorú vagyok mikor elhagyom a szanatórium területét, és majdnem eltörik a mécses is, ahogyan tartja a mondás. Egy hét nélküle úgy, hogy nem tudom mi lesz, kétségbeejtő. De kibírjuk, kibírunk mindent. Túlélő alkat mindenki a családban!

Update:

A büfére visszatérve cinkos módon összedolgozhatnak a kórházi menüt szállító céggel, mivel anyám elmondása szerint a tegnapi daragaluska levesen kívül más ehető ételt nem szolgáltak fel neki a nap folyamán.
(Reggel 8 óra körül beszéltem vele telefonon, amikor ezt a bejegyzést írom, onnan az infó.)
Estére teljes kiőrlésű zsemle, paprika, és hányásízű körözött volt a menü. Elmondása szerint megette, de közben nem vett levegőt.
Nagy eszünkkel nem vittünk neki evőeszközöket, a kórházban pedig nincs. A büfében sem lehet kapni. No komment kategória.
Reggel fél ötkor már rátörték az ajtót, vérvétel. Egy óra múlva lázmérés. Nyolckor légzéspróba, kilenckor hörgőtágító injekció, kilenc negyven reggeli torna, utána séta. Így fest a menetrend a következő napokban. Utána szabad foglalkozás.
Telefonban azt még elmondta, hogy ha 21-én megvan a műtét és utána még benn fekszik egy hetet a pesti intézetben, akkor az útja majd nem hozzánk vezet vissza, hanem Mátraházára, ahol még rehabilitálják egy hétig legalább. Nem semmi. Eszem a kefét emiatt is.
Próbálok vele egy nap többször is beszélni, olyan díjcsomagra váltottam most. Itthon is van dolog a házimunkában, apámat is istápolni kell, akinek cefetül hiányzik anyám, akármennyire is utálják egymást néhanap. Vele ma fél ötre kell mennem mellkas CT-re. Közhelyesen szólva zajlik az élet.