Vasárnap este tudtam meg a hírt anyámtól, hogy apám testvére nincs többé. Őt a volt felesége tájékoztatta egy pár soros facebook üzenet formájában. Persze azt is hozzátette, hogy miénk a pálya, intézzük a dolgait. Keresztapámról kb. 6-8 éve nem hallottam egy szót se, nem is találkoztam vele. Igaz a család többi tagja, anyám és apám is így voltak vele. Nem tudom, hogyan tengette a napjait, és hogyan élt, de azt tudom, hogy egy ideig hajlék nélkül barangolt a város utcáin. Na igen, az italt sem vetette meg, bár lassan a fél ország alkoholista, miért törnék pálcát pont felette. Engem mellbe vágott a halálhíre, anyámékat annyira nem. Apámon sem látom, hogy különösebben megrázta volna a dolog, bár egész életében magába fojtotta az érzelmeit, csendes önmarcangoló típus, ahogy mondanák egyesek. Azon viszont nem tudok napirendre térni, hogy a volt felesége, és az egyetlen lánya egy huszáros vágással átpasszolná apámnak, és nekünk a temetés, és minden egyéb ezzel járó procedúra költségét, illetve gondját- baját. Holnap találkozok egy ügyvéd ismerőssel, és megkérdezem mennyire eszik forrón azt a bizonyos kását. Idáig aljasultunk mi, emberek.