Minél idősebb az ember, és minél tovább él egy háztartásban a saját felmenőivel, annál gyakrabban alakul ki konfliktushelyzet vagy vita a generációk között. Az egyik ilyen pár nappal ezelőtt zajlott egy esti bevásárlás alkalmával, és nem is emlékszem már pontosan, de néhány mondat után ott tartottam anyámmal, hogy az ő anyósa, azaz az én nagyanyám 53 éves volt, amikor én születtem. Anyám most töltötte a 61. életévét, és unoka egy szál se. Hogy őszinte legyek, megmondtam neki, erős felindultságomban persze, hogy ne is számítson ilyen jellegű dolgokra, amikor még egy rendes lánnyal sem sikerült soha megismerkednem, és az anyagi biztonságról már szót se említsünk. Biztos kemény voltam vele, amit utólag sajnálok, de számomra nem opció a 80-as évek panelromantikája, amikor a huszonéves párok belevágtak a gyerekvállalásba függetlenül attól, hogy éppen milyen anyagi helyzetben is volt a kis családjuk. Sajnos nem azokat az időket éljük, amikor a mai fiatal a tervezhető jövő eszményképének ideájába ringathatja magát, legalábbis itthon nem. Nekem ez a tapasztalatom, és lehet nekem túl borús a lehetséges jövő képe ma Magyarországon, de tény, hogy ha ma valaki elveszti a munkáját kicsi hazánkban, akkor egy pillanat alatt kicsúszhat a talaj a lába alól.
Száz szónak is egy a vége, nem vagyok a család és a gyerekvállalás ellensége, de valahogy vegyesek az érzelmeim ebben a témában. Néha úgy érzem, hogy jó lenne már tartozni valakihez, gyereket nevelni, továbbadni valamit az utókornak. Máskor pedig határozottan az a meggyőződésem, látva a világ abnormális folyását, hogy bűn erre a világra gyereket nemzeni. Nem tudom, később bármi változhat még.