@tatárfejű kutya: Köszönöm soraidat, ritka kincs manapság a jó szó.
Sajnálom, hogy eddig nem reagáltam, de nem is igen voltam aktív a blogírás területén. Az általad leírtak közül a munka még a régi, de az életmódváltás megtörtént. Több sport, jobb táplálkozás, fogyás, jobb erőnlét. :)
Az életmódváltás része az is, hogy magad mögött próbálsz hagyni minden káros dolgot. Nálam az új város/munkahely kombináció tűnik a legjobb alternatívának a jelenlegi helyzetben.

Bejegyzés: Munka: Allergiás vagyok a munkahelyemre?!

Ismerős a helyzet...egy kis alvászavarral megspékelve! Nálam még enyhe szédülés is előjött és nyengeség érzet. Én frontin helyett altatóval oldottam meg, de ezt persze nem lehet a végtelenségig. Ahogy lehet, szerintem válts munkahelyet! Próbálj meg sportolni napi szinten és menj sokat a természetbe, sétálj, túrázz stb...nálam valamennyit segített, de a problémát csak a környezet változtatásával lehet megoldani.

Bejegyzés: Munka: Allergiás vagyok a munkahelyemre?!

@tristia: Köszönöm a soraid. Bízom benne, hogy nem fogok szégyent hozni a fejére, és úgy élek majd, hogy mindig büszke legyen az Ő egy szem fiára.

Bejegyzés: Magánélet: Ég veled Anya, egyszer együtt leszünk megint!

Szóhoz sem tudok jutni, annyira mélyen megrázott, megrendített édesanyád halálának a híre. Kegyetlen, embertelen (több mint) egy év áll mögöttetek; s tudom, hogy nem vigasz, de hidd el, az amit te erődön felül is megtettél édesanyádért, az, hogy örömben, bánatban, betegségben, fájdalomban te mindig mellette álltál, s ő mindig számíthatott rád – ennél többet, szebbet, gazdagabbat, értékesebbet, fontosabbat nem kaphat egy ember az életében a másiktól, mint amit te édesanyádnak ajándékoztál.
Fogadd őszinte részvétemet, mély együttérzésemet!

Bejegyzés: Magánélet: Ég veled Anya, egyszer együtt leszünk megint!

@tristia: Szia, mi újság felétek? Mi ma megyünk a második vakcina beadására.

Bejegyzés: Magánélet: Elbaszott tévúton járunk.

@BűvösHármas: Az áprilisi hóesés miatt kialakult válsághelyzet teljesen keresztülhúzta számításainkat: emiatt április 20. helyett csak 27-én tudott összeülni az onkoteam, így mi most szerdán tudhattuk csak meg a pontos diagnózist. Vagyis, utána számolva, öt nap híján két hónapot töltöttünk a bizonytalanság bénító érzésének ereje alatt roskadozva. Na, nem mintha most, a biztos rossz-tényének ismeretével bármi is jobb, vagy könnyebb lenne - hogy is lehetne, mikor még csak most jön a neheze, de legalább már tudjuk mivel állunk szemben, végre elindult valami, vannak stratégiák, a kétségbeesés és félelem felhőjén áttörő - homokórát lassítani igyekvő - reménysugarak, az ölbe tett kézzel ülő tehetetlenség tirannizmusa helyett.
A diagnózis ugyanaz, mint édesanyádnál: adenocarcinoma. (Ez teljességgel meglepett, hiszen ez az altípus jobbára perifériás elhelyezkedésű, s viszonylag lassan növekvő; míg édesapámé centrális, és meglehetősen agresszív természetű, viselkedésű) Jelenleg III/B stádiumú, amit – csak remélni tudjuk, nem fog átírni a héten készült koponya CT eredménye. Jövő héten már el is kezdik a (4 vagy 6 ciklusra tervezett) kemoterápiás kezelést, és, valószínűleg fog kapni, de ez egyelőre még nem biztos, érképződést gátló célzott terápiát is. Úgy emlékszem, ilyen kezelésben édesanyád is részesült, vagy, amennyiben segített, bizonyára még a mai napig is részesül. Mindenesetre ez az infó volt az elmúlt két hónap legörömtelibb híre számunkra – gondolom, most az immunterápiás lehetőség nálatok is hasonló eufóriát kelthetett.
Az orvos nem volt valami bőbeszédű, adott két receptet: itthon kellett utána olvasnunk, mégis mi célt szolgálhatnak a felírt készítmények. Mint kiderült, a kemoterápia toxikus hatásait hivatottak csökkenteni: ezek közül mindössze 3 ampulla (egy kemo alatt beadandó) B12-vitamin injekcióért kellett csak 5200 Ft-ot a patikában hagynunk.
Édesapám, úgy látom, nagyon magába zuhant, érzelmileg elérhetetlenné vált, s bár tudom, hogy ez most teljesen természetes, átmeneti, reakció a részéről, mégis roppant nehéz kezelni. Ráadásul tegnap félrenyelhetett valamit, majdnem megfulladt: kezem-lábam még most is remeg, akárhányszor eszembe jut. Márpedig mindig észben van, akaratlanul is, éjjel-nappal, nincs egy perc lazítás sem, örökös a szervezet riadókészültsége. Iszonyatosan kegyetlenül indított ez az év: februárban édesanyám infarktusa, vele paralel pedig édesapám betegsége; és még mindig csak májust írunk. Nagyon félek.

Az írásterápia áldásos hatásait régóta ismerem én is, de nálam mindez csak addig a pontig működik, míg valami nagyobb tragédia, trauma nem történik. Akkor aztán hosszú-hosszú időre elnémulnak a szavak, s csak a könny, és a mindent betöltő, átható, felemésztő elviselhetetlen fájdalom létezik.

Bejegyzés: Magánélet: Elbaszott tévúton járunk.

@tristia: Írd csak ki magadból, amit érzel. Még mindig olcsóbb, mint egy pszichiáter.
Én magam is azért kezdtem el írni a blogot, hogy kicsit könnyítsek a lelkem terhén, és csak olyan emberekkel osszam meg a gondolataimat, akiket érdekel.
Volt évekkel ezelőtt panaszkodós időszakom, amikor csak a baj szava áradt belőlem. Ennek hatására kerültek is bizonyos emberek, és ezért nem tudok neheztelni rájuk a mai napig. Néha szükségünk van arra, hogy elmondjuk valahol valakinek azt, hogy mit gondolunk, mit érzünk. Az ember érző társas lénynek lett kitalálva.
Remélem már többet tudtok Ti is, mert a bizonytalanságnál nincs sok rosszabb érzés.

Bejegyzés: Magánélet: Elbaszott tévúton járunk.

Köszönöm a biztatást. Elolvastam az új bejegyzésed: nagyon sajnálom az állapotromlást, viszont ami pozitívum, az a rendületlenül példaértékű hozzáállásod, mind édesanyádhoz, mind az ő betegségéhez. Ezért is örülök, hogy ráakadtam a blogodra: egy hasonló nehézségekkel küzdő sorstárs tapasztalatai, belső tipródásai önkéntelenül segítenek átértelmezni, tompítani a felmerülő gondok, problémák élét a „nem vagyok egyedül”-élmény felismerésével. A tieidhez hasonló gondolatok, érzések kavarognak bennem is, melyek minden bizonnyal a krízishelyzet természetes és törvényszerű velejárói - csak ne volnánk vele szemben ennyire védtelenek, kiszolgáltatottak, fegyvertelenek.

Gondolom, most, hogy már édesanyád nem kapja a kemoterápiát, valamicskét javult az étvágya - nem próbálkoztatok semmiféle alternatív gyógymóddal - gyógygomba, Avemar, stb. - a kemo mellékhatásainak csökkentése érdekében? Viszont biztató és reményt keltő fejlemény édesanyád esetében a jövőbeni műtét lehetősége: bárcsak minél hamarabb sor kerülhetne rá! Édesapámnál, a CT-lelete ismeretében, sajnos ez az opció már nemigen lesz lehetséges. És az állapota azóta tovább romlott, ami szintén a (relatív) inoperabilitás esélyét erősíti. Ez ügyben talán e hét végén már okosabbak tudunk lenni.

Igen, a műtét jelenthetné a teljes gyógyuláshoz vezető egyetlen utat, az összes többi kezelés csak az életminőség javítását, az élethosszabbítást: a betegség (ideig-óráig tartó) krónikussá tételét hivatott megcélozni.
És igen, az a fránya időfaktor, ami elviekben oly fontos volna a rákgyógyításban! Tudnék mesélni a kálváriánkról, háborogni az ordító, jelzésértékű tünetekre hónapokig csak legyintő, fittyet hányó háziorvos elképesztő felelőtlen, nemtörődöm hozzáállásáról, a vizsgálatokra és azok eredményére való végtelennek tűnő várakozási időkről, arról, hogy a gyanús röntgenképtől az első kezelésig sokszor hónapok telnek el: mint azt sajnos nektek a saját bőrötökön kellett megtapasztalnotok, de már így is szégyellni valóan hosszú lére eresztődött a mondókám.

Bejegyzés: Magánélet: Elbaszott tévúton járunk.

@tristia: Köszönöm a soraid, én sem tudok egyebet kívánni Nektek, mint erőt és kitartást. Szükségetek lesz rá. Sajnos visszaléptünk az úton, de erről most írtam. Majd olvasd el, ha lesz rá időd. Csak annyit tudok mondani erre a betegségre, hogy minél előbb, annál jobb. Ne halogass semmit. A műtét a legjobb életmentő opció.

Bejegyzés: Magánélet: Elbaszott tévúton járunk.

Szia!

Rég írtál új bejegyzést – csak remélni tudom, minden rendben veletek, édesanyáddal.
Véletlen (vagyis inkább hasonló élethelyzetbe kerülés) folytán akadtam a blogodra: édesapám, tüdőrák, elkeserítő CT-lelet, Mátraháza; jelenleg pedig a (jövő hétre ígért) szövettan eredményre, és az onkoteam összeülésre való feszült várakozás mérgezi mindennapjainkat.

Sok-sok erőt, kitartást, jobbulást kívánok nektek, magunknak, valamint valamennyi érintettnek és az ő szeretteiknek!

Bejegyzés: Magánélet: Elbaszott tévúton járunk.